Beküldte Raya deBonel -
Megint valami, amivel szívatom magam.
Már évek óta küzdöttem a bennem élő nyelvtan- (és helyesírás-) nácival, és rendületlenül olvastam a blogját, némelyik gondolatával egyetértettem, másokkal nagyon nem, tavaly viszont elmentem a Bhakti Kutirba lakást szenteltetni (kicsit hatékonyabb, mint a katolikus módi, elég az alaprajzot elvinni), és... akkor se legyintett meg különösebben, hogy én ninjutsuzni akarnék. 9 és 13 éves korom között karatéztam, mert jó volt a társaság, de azt már akkor is utáltam, ha vernek, és meglehetősen biztos voltam benne, hogy én az életben többet nem akarok "hajlongós sportot" űzni. Nem igazán jellemző rám a tekintélytisztelet, jobban mondva tisztelek én mindenkit, de egyformán, függetlenül attól, hogy hol áll a másik életkorszámlálója vagy egyéb paramétere.
Azt hiszem, erre mondják, hogy jókor talált meg a lehetőség: nyári intenzív, szabadtéri önvédelmi edzés. Ugyan szokott lenni külön női önvédelmi tanfolyam, de most hál'istennek együtt tartják a fiúedzéssel. A csirkefarmot aztán különösen nem szenvedhetem, meg abban is van valami, hogy vélhetően nem egy 50 kilós, műkörmét féltő támadó ellen kell majd megvédenem magam, tehát talán gyakorolni is életszerűbben érdemes. Ennek köszönhetem, hogy ma úgy ébredtem fel, mint akinek minden testrészét másra használták, mint amire való. És egészen elégedett vagyok magammal.
Természetesen egyórás biciklitúrával indult a tréning (ez is meg fog változni, ha a "bemegyünk a Margit hídig" szakaszt egyből ugorni lehet!), de a kilátás tényleg pazar. A rét faunája érkezésemkor heverésző párokból, egy zenére sárkányt eregető idősebb úrból és egy gerincjógás csapatból állt, de már kezdtek gyülekezni a fekete ruhás egyedek is. A relatív szabálykövetésemről annyit, hogy amikor regisztráltam, kaptam egy levelet, miszerint "olyan ruhában gyere, amiben otthon hédereznél, de nem ciki, ha beállít valaki, és lehetőleg fekete legyen meg hosszú ujjú". Nem tudtam eldönteni, hogy szín vagy a fazon fontosabb, vittem mindkét változatot, erre az átlagos színárnyalat valahol a bébikék és a fáradtrózsaszín között mozgott. A profik párnázott ruhában, fehér vagy zöld övvel, tevepata-cipőben tolták, onnan lehetett tudni, hogy kire érdemes bandzsítani, amikor elhangzik egy olyan káromkodás, mint például "ichimon ji no kamai", hogy kinek lóg már ki a nagylábujja belőle.
Szóval egész más felnőttként ilyesmit tanulni, mint gyerekként. Kentózás ugyan itt is van, de nincs az az értelmetlen fegyelmezés, mindenki maga jött ide, és nyilván tudja, hogy miért. Ha valaki később jön, megvárja, míg a - eh... sensei? hogy hívják ezt itt? - szóval a fekete öves főmufti beengedi a körbe. Meg hát nekem aranyat ér egy olyan tanár, aki megjátssza Balu kapitányt annak illusztrálására, hogy nincs olyan fenék, amivel ne lehetne mit kezdeni.
Mivel nekem az első órám volt, a többieknek meg nem, elvileg kiállhattam volna, ha nem bírom, de hát nem olyan fából vagyok én faragva. Így is elég pofon volt az egómnak, hogy egy egyébként békés kinézetű srác a páros gyakorlatnál csóválta a fejét, mondván, kicsi vagyok és nem fél tőlem eléggé. A mester mentette a helyzetet, kicsivel később rászólt, hogy ne a számat fogja, mert még meg találom harapni. Nekem persze eszembe se jutott, de köszöntem a bizalmat.
A végére hagytam a legfontosabb kérdést, hogy miért is? Nos, a pusztakezes önvédelem eddig hiányzott a képességeim közül, de mindig is szerettem volna. Kicsit várom is, hogy egyszer valaki támadjon már meg (kábé csak velem nem történt soha semmi ilyesmi az ismeretségi körömbe tartozó nők közül), hogy én is művelhessek olyasmit, amit egyszer olvastam, de persze már nem találom: autópályapihenőben támadták meg a hölgyet, és hogy, hogy nem, az lett a vége, hogy a csizmája sarkával átszúrta a támadó vádliját... Persze ez hülyeség, tűsarkúban nem vezetünk, mert az veszélyes.
De komolyan: NC mesélte, hogy egyszer vélhetőleg amiatt úszott meg egy motoros balesetet viszonylag könnyen, hogy korábban judózott annyit, hogy legalább esni megtanuljon. Ez is motivált. Meg valahol tökre szeretnék egy klánhoz tartozni. Utoljára talán a víváson volt hasonló közösség. Meg mostanában annyi feszültség gyűlt össze bennem, hogy jól is esik valakit odanyekkenteni, meg azt se ártana megtanulni, hogyan ne nyekkentsem majd oda azt, akit igazából szeretnék, amíg ő meg nem támad. Fizikailag, mármint.
És az eredmény? Természetesen nem kellett kiállnom, bár ennek az árát most fizetem meg izomlázban. Mondom, pár helyen olyan érzés, mintha nem egészen arra használtam volna a testemet, amire való. Viszont a végén a szabadfogású övvel hátbaverős játéknál nem engem választottak utoljára, és ezt egyfajta sikerélménynek könyvelem el (a javíthatatlan versenyszellemem, igen...). Jobban bírtam az odanyekkentést, mint vártam, bár azon először meglepődtem, amikor valaki egyszer csak az orrtövemre illesztette a tenyerét, két ujját pedig a szemgolyómba mélyesztette, de ez biztos egy ilyen sport.
Naná, hogy ma is megyek.