Üdv Ribizlilandből

Ismét Strasbourgból jelentkezem, meleg van és időnként viszontagságok. Mondjuk némelyiket a saját hülyeségemnek köszönhetem, például azt, hogy szokásos módon keddtől csütörtökig volt szerződésem, és valamiért így foglaltam a szállodát is, noha pontosan tudom, hogy mivel kedden már reggel 9-től beoszthatnak, már hétfőn oda kell mennem. Megfejelve ezt azzal, hogy annak is elfelejtettem szólni, aki hozni szokott, vagyis 5 óra vidám vonatozás várt rám.

És itt verőfény és 25 fok. Azzal indítottam, hogy elmentem futni, és kilestem a pici folyócska partján azokat a helyeket, amiket alkalomadtán majd le akartam fényképezni, különös tekintettel a hattyakra. Aztán elindultam kaját keresni, ami este 8 után nem volt egyszerű feladat. Némi spontán utcai interakció után levontam azt a következtetést, hogy nem érdemes ceruzaszoknyában közlekedni pályaudvarok környékén.

Tegnap pedig át kellett költöznöm arra a helyre, amit már ezer éve lefoglaltam. Ez az egyik villamos legeslegkülső végállomásától van még uszkve nyolc kilométernyire (nyilván nem, de a hátizsákot, futócuccot és a kézitáskát cipelve a tűző napon baromira ennyinek tűnt). Nem is voltam biztos benne, hogy milyen fogadtatásban lesz részem, ugyanis a booking.com-on 17-20 óra között check-in volt feltüntetve. Csakhogy ez némileg ütközött az én programommal, tekintve, hogy 17-21 óra között folyamatosan be voltam osztva. Gondoltam, arra csak meg tudom dumálni a nénit, hogy a táskáimat lerakhassam, és rémlett valami kölcsönözhető bicikli is.

Megyek a szerencsésen megtalált utcán. Egyre falubb. Az egyik udvarban tucatnyi fehér kacsa, a szemközti telken szántanak. Az emberek köszönnek. És végül, hosszas szenvedések után, feltűnik a körülbelül Ribizlilandnek fordítható panzió.

A néni fia szintén fotós, de a ház színe nem Photoshop.

Beköszönök, és megjelenik a nagymamám. Mármint nem személyesen, Isten nyugosztalja már sajnos mindkettőt, de teljesen olyan volt a feeling. El ne felejtsem megkérdezni, mi volt a foglalkozása a nyugdíj előtt, de arra tippelnék, hogy pedagógus, ugyanis az első pillanattól folyamatosan figyel rá, hogy érthetően beszéljen, amikor többen vannak, néha rám néz, hogy értem-e. Normális esetben megsértődnék ezen, de egyrészt tőle aranyos, másrészt tegnap este éppen egy közeli lótenyészet tulajának a fia volt a vendég, és a különféle lófajták fedeztetéséről cseréltek eszmét, úgyhogy indokolt volt a feltételezés.

A szoba pláne olyan, amilyet egy nagymama rendez be a nagyvárosból időnként odalátogató unokának, főleg, ha nem tűnik fel neki, hogy a lány már elmúlt 12. Az egész házról amúgy kiabál az, amit nagyon irigylek Nyugat-Európában: az, hogy egy bizonyos színvonal természetes. Az, hogy négyállású masszázsfej van a zuhanyon, hogy "benne van az árban", hogy a néni főz nekem egy teát, amikor este 10-kor hazakeveredek a munkából (don't ask), meg hogy teljes természetességgel mondja, hogy most adta el a Peugeot 308 CC-t, mert kiderült, hogy túl sportos neki (67 éves), de muszáj lesz egy másik kocsit venni, mert Dél-Franciaországban is van egy házuk, egy A-osztályú Mercivel, de az messze van, ki a csuda akar oda autóval járni.

Nagyon más ez, mint egy szállodában. Az összesen 2 szoba közül csak az enyém foglalt, vagyis egyedül reggelizem a konyhában (a néni facsart nekem narancslevet, meg ilyenek), aztán kapom a táskámat és felpattanok a bringára. Ja, a bringa meg úgy néz ki, hogy "Serge! Kell a bicikli délutánra?", és ha Serge odaadja, akkor vihetem. A kormány eléggé chopper-feeling, az egész alkotmány masszív, nehéz, és kontrafék van rajta, viszont összesen 3 fokozat... de összehasonlíthatatlanul jobb, mint magas sarkúban tipegni. Az egész olyan, mint a Couchsurfing, csak fizetni kell érte. Kártyát ugyan nem fogadnak el, de ilyen körülmények között, asszem, nem bánom.