Vagy elugrasz előle, vagy... tanulszbelőle!

Megtudtam, hogy az a költő, akinek a Clark Kent-munkája a vízóraleolvasás, és akinek közvetve a Mensát is köszönhetem, súlyos beteg lett. Nagyon súlyosan és rondán, nem egy közhelyes rák vagy ilyesmi. Nem mintha az könnyebb lenne, de amikor ilyet hall az ember, vagy Terry Pratchettről kiderül, hogy alzheimeres, az valahogy sokkal jobban lesújtja, mint a százhuszonhatodik híres ember, aki rákban hal meg. 

Ilyenkor persze félek előhozakodni a "minden betegség lelki eredetű" című lemezzel, mert félek, hogy pofánvernek, de legalábbis magamnál mindig ez az első kérdés, amit felteszek. Hál'istennek eddig maximum náthák, másnaposságok és biciklis sérülések kapcsán kellett ezen elgondolkodnom, és valamiért abban bízom, hogy ezzel csuriba sikerült raknom a súlyosabbakat. De mégis mire utalhat az, hogy férfiak, akik állandó, később házassággá fajuló kapcsolat mellett Lolita-szerű kislányokat hajkurásznak, negyvenes éveikben megkapják az elmélkedés ilyetén lehetőségét? 

Nem gondolnám, hogy "bűneikért" "vezekelnének", ilyesmikben nem hiszek. De azt simán el tudom képzelni, hogy aki fuldoklik a kötöttségtől, de valamilyen okból igába hajtotta a fejét, annak légzési panaszai lesznek, aki meg szíveket tör össze, az esetleg gyomorégést kap (aminek az angol neve sokkal kifejezőbb: heartburn). Mindenkinek magában kell megtalálnia, hogy miért gyártott magának tüneteket. A betegség súlyossága még egy érdekes kérdés: vajon ha még "visszafordítható" a kár, amit másoknak és magának okozott, akkor gyógyítható lesz a betegség is, vagy egyszerűen aki erősebb leckét akar/arra van szüksége, az kap nagyobb megpróbáltatást? 

Nem akarok hosszan okoskodni, továbbra is hűségpárti vagyok, és a nevetés tisztítja a vesét.