Beküldte Raya deBonel -
Az este exponenciálisan volt egyre jobb. Hágában jártam, ezúttal "8" órát "dolgozni". Az idézőjelet azzal érdemelték ki, hogy a 8 órát vacsorával, briefinggel és két prezentációval együtt kell érteni, de azzal együtt tetszett az egész, mindjárt meg is fordult a fejemben, hogy otthon is kéne hasonló.
A feladatunk a VSO Facebook-like-jainak megtízszerezése volt, azért is érdekelt, mert a Mensa is ilyesmi cipőben jár: egy értelmesebb népességet megszólító, jótékony szervezet, amit senki nem ismer, és igazából senkit nem is lelkesít. Nekik az a tragédiájuk, hogy az UNICEF-fel meg a Vöröskereszttel szemben nem akkor kérnek adományt, amikor a tévéből folyik a cunami, hanem hogy amikor az újonnan megalakult államban senkinek közelítő segédfogalma sincs egy minisztérium megszervezéséről, akkor tudjanak egy holland vagy angol szakértőt küldeni, aki, figyelem, helyi fizetésért (alkalmasint havonta 200 euróért) dolgozik.
Mondjuk a kreatív munkafolyamaton sokat lendített volna, ha nem kopognak be ötpercenként a fűtést felkapcsolni, papírt kunyorálni, vagy megkérdezni, hogy vagyunk, de biztos én vagyok a túlérzékeny, aki azt is utálom, ha odajön a pincér hogyízlikezni, miközben a második falatot rágom.
A csapatban való részvételemmel kapcsolatban leginkább tanulságokat tudok levonni, amikből a legfontosabb, hogy ne akarjunk kedvező benyomást tenni, ha audiálisan egy károgó varjú élvezeti értékét nyújtjuk, illetve ha láttak már virgoncabb vízihullát, mint az aktuális ábrázatunk.
A kötelező afterparty életem egyik legszürreálisabb bulija volt. Egy olyan bárban táncoltunk, ahol egyfolytában Happy Tree Friendset vetítettek. Azt hiszem, kenterbe veri még azt a madridi estét is, amikor a Thriller klipje ment végtelenítve.
Most fordult velem először elő, hogy egy hely konkrétan bezárt alattam: fél ötkor az utcán találtuk magunkat egy lengyellel, aki pont úgy nézett ki, mint az egyik volt osztálytársam, egy bolgárral, akinek egy köldökpiercing lógott a bal füléből, meg egy brazil lánnyal. Kelet-európaiak lévén ilyenkor tradicionálisan a gyros következett volna, csakhogy ez Hollandia, itt ilyen úri huncutság nincs, tehát csak elporoszkáltunk a vasútállomásra, hogy majd lesz valami. Itt viszont olyan történt, ami meg Magyarországon nincs: a vasutas odajött, hogy arra a vonatra ugyan az van kiírva, hogy felszállni tilos, de kinyitotta, nyugodtan üljünk fel melegedni.
Aztán minden még jobb lett, mert kiderült, hogy ez pont az a legkorábbi vonat, amivel meg tudom kezdeni a fáradságos, fázós és utálatos hazautat, Julian, a bolgár megtalálta a gépén a Hotel Transylvaniát, és hamarosan mind a négyen édes álmunkat aludtuk.