Beküldte Raya deBonel -
Ma volt először olyan élményem egy másik korosztállyal, hogy nem érdemes. A technológiai változás az emberi kapcsolatokat is olyan mértékben megváltoztatta, hogy két generációnak minden eddiginél esélytelenebb megértenie egymást.
Persze gyaníthatóan mindig úgy volt, hogy a papák-mamák már nem tanulták meg a pattintott kőbalta, az ívelt gerendájú talpas faeke vagy az autó használatát, és az ebből adódó társadalmi változásokra is csak rálegyintettek, hogy a fiatalok hóbortja. És biztos voltak akkor is fiatalok, akik hátrafelé figyeltek. Én ilyennek tartom magam, tényleg igyekszem nyitott lenni, meg csomó 10-20 évvel idősebb barátom is van, akiken keresztül talán közelebb kéne lennem a szüleim korosztályához.
De azzal, könyörgöm, nem tudok mit kezdeni, ha valaki a 20 évvel ezelőtti emberi viszonyokat kéri számon! Arra nem tudok értelmes választ adni például, hogy miért nem érzem erkölcsi romlásnak azt, hogy egyre evidensebb, hogy tegeződöm mindenkivel. Leginkább persze azért, mert olyan körökben szocializálódtam, ahol kortól és nemtől függetlenül tegeződtünk. Nem alakult ki bennem, hogy attól tisztelnék valakit, hogy melyik személyben szólítom meg. A tolmácsok között is ez járja, mégis volt olyan kolléganő, akit nem mertem letegezni (nem azért, mert bőven az anyám lehetne, hanem mert egyetemi tanár, én meg akkor még leginkább hallgatóként azonosítottam magam). Azóta egész szépen hozzászoktam, talán mert sok egyetemi tanárral dolgozom együtt, szerencsére olyannal még nem sodort a sors egy kabinba, aki engem is tanított volna (na jó, egyszer, de az is csak helyettesített, már akkor is tegeződtünk, és mire összekerültünk, már ő izgult és kért, hogy én kezdjek, mert neki nincs akkora rutinja itt Brüsszelben).
Amikor pedig az került elő, hogy az intelligenciának a magyar nyelv értelmezése szerint (sic) része a viselkedéskultúra is, majd' a nyelvemet haraptam le, hogy csak annyit mondjak, hogy némileg unortodox értelmezése ez a tudományos álláspontnak, és hogy nem egy és nem kettő kiemelkedően intelligens sült taplót ismerek.
És hogy jó-e ez az életstílus, amikor "nincsenek fogódzók", "mindent szabad", és "gyökértelen globalizálódott szerencsétlenek" sodródnak ide-oda? Hát egyrészt kit érdekel, hogy jó-e, ilyen a világ, és aki értéknek tartja azt, hogy konzervatív, az ne csodálkozzon, ha sok mindenből kimarad. Másrészt meg tényleg az van, hogy a technológiai fejlődés (mobil, tablet, olcsó utazás, internet és minden, ami ezzel jár, az angol nyelv térnyerésétől a kontinenseken átnyúló távmunkáig) mellé még nem alakultak ki a normák, és lehet, hogy már soha nem is fognak, olyan gyorsan változtatja magát ez az egész világ.
Aminek én örülök ebből az egészből, és ami egyelőre sajnos kevesek privilégiuma: az, hogy könnyebb elindulni zarándokútra. Könnyebb elkezdeni keresni, mit szeretnél. Könnyebb kipróbálni, mielőtt végképp beleugranál. Virtuálisan megtapasztalhatsz minden országot, minden szakmát, minden időtöltést. És egyre inkább értékké kezd válni - ebben a szűk, szerencsés körben - az, hogy a boldogság nem attól függ, amitől korábban hittük. Nem kell jó, vagy egyáltalán akármilyen állásodnak, családodnak, vagyonodnak lenni hozzá. Végre tudunk az egész tárházáról azoknak a dolgoknak, amiktől egy életet igazán érdemes lesz élni, és csak rajtunk múlik, hogy kinyújtjuk-e a kezünket is érte.
Ebben a világban szerény véleményem szerint semmi értelme a hierarchiának. Egy pillanat alatt idollá válhatsz egy jól sikerült YouTube videóval, vagy mémmé egy rosszal, de az majdnem ugyanaz. Te számítasz - és nem "Ön". Ez a mi világunk.
Nagyjából ezt nem tudtam elmondani.