Beküldte Raya deBonel -
Ez most megint az a típusú kitárulkozós bejegyzés, amit soha, senki nem olvas el, pedig örülnék neki. Hozzászólásoknak még jobban.
Arról van szó, hogy ha már oroszokról néztem hollywoodi filmet, én is kitaláltam egy felosztást, mint Raszkolnyikov, és persze én is a magam csoportját tartom menőbbnek. Valahogy az jutott eszembe, hogy a legtöbb ember (az ún. átlag) élete egy sínhez hasonlít. A családja, életkörülményei, egyéb hatások ráteszik egy vágányra, és azon halad tovább. Tizenéves korban már jó eséllyel, egyetem után pedig szinte biztosan bejósolható, merre fog menni az adott ember (figyelem: nem papíron, nem eredményekből, hanem megismerve az illető). És az a nagy szerencséje annak, aki ténylegesen arra is megy, hogy a legritkább esetben fogja megkérdőjelezni az életét, a döntéseit (hiszen azokat gyakorlatilag a váltók irányítják, úgy mint társadalmi elvárások, biológiai óra stb.). Mindent kábé időben csinál, az élete jól leírható a szokásos fogalmakkal.
Na és vannak azok, akiket most kisiklottaknak fogok nevezni, akikkel történik valami, ami megtörténik esetleg a vágányon maradókkal is, csak azokra nem hat így. Nem tudom még pontosan behatárolni, hogy mi ez, és mi történik pontosan (hirtelen kívülről nézünk az életünkre? egy pillanatra fellebben a fátyol, és rálátunk valami földöntúlira? megsejtünk valamit a dolgok rendjéből?), de az biztos, hogy utána az ember más lesz. Kételkedőbb. Önmarcangolóbb. Bizonytalanabb. Sose lehet biztos benne, hogy jó irányba megy.
Olvastam egyszer egy gyerekkönyvet, amiben a főszereplő lányt a villamosok segítették eljutni a városban valahova, ahova egyébként nem megy villamos. Visszafelé aztán az aszfaltbetyár négyeshatos elkért a többiektől egy "Garázsmenet" táblát, mert addigra hajnalodott, neki meg vissza kellett térnie a sínre. Szóval néha úgy csinálunk, mintha a sínen mennénk, networkingelünk, bulizunk, párkapcsolatba kezdünk, de ez mind-mind színjáték. Nem arról van szó, hogy ne élveznénk, csak máson forog az agyunk.
Még azt nem sikerült tisztáznom magamban, hogy aki egyszer lesiklott, az visszamászhat-e a sínre (olvasmányélményeim többnyire azt mondják, hogy nem szokott akarni, én néha mégis).
És még az jutott eszembe, hogy Salman Rushdie regényhőseinél olyan könnyű észrevenni, hogy mi az az egy dolog, ami utána szimbolikusan az egész életét meghatározza. Remélem, én kicsit összetettebb személyiség vagyok, de azért kíváncsi lennék, hogy rólam mit írna.