Beküldte Raya deBonel -
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer a fent megnevezett két lény. A lányka hentes apja zsarnoksága és az állandó kolbászevés elleni lázadásként választotta a disznópásztori hivatást és az ovo-lakto-vegetarianizmust. Boldogan, függetlenül (a felnőttek ezt úgy mondják, szingliként) élte az életét, amikor egyszer csak megjelent a mezőn a kurtafarkú kismalac. Illetve nem feltétlenül, de ez most mindegy.
A kismalacnak nagyon fenn volt az orra, mert nem csak jól izmolt szűzpecsenyéje és szép pettyes szőre volt, de erős és dallamos röfögése is. Ráadásul ő volt a legokosabb a kondában. Ezt onnan tudta, hogy még sose mondta neki senki, hogy ne ő lenne az. Ezért aztán beállt a pásztorlányka malacai közé és hangosan röfögni kezdett. A lányka, aki elbágyadt kissé a napsütésben, egy idő után ráförmedt, hogy most már hallgasson el, de a kismalac csak folytatta. A malacoknak szemlátomást tetszett, ezért a lányka végül eltűrte, hogy ott maradjon. Estefelé aztán a kismalac hátat fordított, és úgy becsörtetett az erdőbe makkot keresgélni, hogy vissza se nézett. A lánykában nem hagyott mélyebb nyomokat, mint a vadmalac hátán a csíkok.
Úgy egy hét múlva megint megjelent a kismalac. A lányka addigra rájött, hogy tulajdonképpen kellemes volt hallgatni a röfögését, és amint meglátta, eszébe idéződött az a szépen formált tarja, ami már elsőre is felkeltette az érdeklődését. Úgy ügyeskedett tehát, hogy ürügyet találjon megsuhintani a kismalac tarjáját. Nem csalódott benne: szép gömbölyű volt és ruganyos. A mazochista kismalac nagyon élvezte a kezelést, és elhatározta, hogy kicsikar a pásztorlánykától egy alapos dögönyözést.
Másnap a lányka új legelőre vitte a malacait, nyugat felé. A kurtafarkúnak igencsak igyekeznie kellett napiránt, hogy megtalálja őket. Ott aztán kellemes meglepetés érte: a pásztorlányka úgy választott helyet, hogy ne csak elég ennivaló legyen a malacainak, hanem egy kis dagonya is. Amint meglátta a kismalacot, felragyogott a szeme, és rögtön szaladt a dagonyához. Legszívesebben ő maga is ledobta volna ruháit, hogy bio-iszappakolást tehessen a bőrére, de a kismalac rá se hederített, fröcskölte a sarat nagy boldogan, így a lányka magányosan, a malacai között tért nyugovóra.
Teltek-múltak a napok, a kismalac csak nem mutatott hajlandóságot, hogy kimásszon a dagonyából. A lányka már mindennel próbálkozott. Fütyörészett, vérehulló fecskefű levével szőkítette a haját, igazgatta a pruszlikját, végül még a szoknyáját is felhúzta, hogy kilátsszon a bokájából egy darab, de hiába. A malacok már rég elismerően röfögtek, amikor a kurtafarkú meg se mozdította azt a nem feltétlenül kurtát. A pásztorlánykának ideje lett volna már hazatérnie. Elébe állt ezért a kismalacnak, és megkérdezte tőle:
- Hát nem látod bennem ösztönös vágyaid manifesztációját?
A kismalac meg csak röfögött jobbra, röfögött balra, képtelen volt elhatározni magát. A pásztorlányka csalódottan ott hagyta és elballagott nyugatra, az Óperencián is túlra. Onnan tekingetett vissza bánatosan a legelő meg a dagonya irányába, és újrahasznosított papírra növényi tintával leveleket írt, amiket szelíd módszerekkel idomított galambokkal küldött el. A kismalac meg válaszul megrágta a leveleket bal oldalt is, jobb oldalt is, képtelenség volt kihüvelyezni belőlük, hogy mit akar. A pásztorlányka mélabúba esett, és hiába volt körülötte a legszépségesebb mező érdekes tektonikai alapokon szerveződő változatos ökoszisztémákkal, amint meglátott egy csillagos homlokú bikát, annak az árnyékába letelepedett, és ott bámult búsan maga elé.
Több se kellett a kismalacnak, rögvest szerelmes lett. Olyan szerelmes lett, hogy neki is iramodott ő is az Óperenciának (ami köztudomásúlag az Ober Enns német szókapcsolatból ered, és valóban, az ENSZ Genfben van, azon meg jóval túlszaladt a kismalac) és ott kezdett túrni. Örvendezett ám a pásztorlányka, és egyből gyomorgörcsöt kapott a váratlan jószerencsétől. Azért ólat készített a kismalacnak, megpróbált annak ízlése szerinti moslékot beszerezni, magát meg kicsinosította, és várt. A kismalac jól fogadta a gondoskodást, és onnantól kezdve ismételt iramodásokat viteleztek ki egymás iránt, és használatba került az akár-kurta-akár-nem malacfarok is. Vala öröm s bódottá, a pásztorlányka krónikusnak bizonyuló belsőséges problémái ellenére. A lányka belső szervein kívül mindeni: ipa-napa, barátok, pásztortársak, mindenki igen megkedvelte a kismalacot, aki úgy vetette le arroganciáját, mint más malac a csíkjait felnőttében.
No de csakhamar felhők kezdtek gyülekezni a globalizált népmesei idill egén: a kismalacot elkapta a kólyika. Vagy valami más, híg fosással járó malacbetegség, mit tudom én. Két álló hétig a malac csak feküdt az óljában, s ha felkelt, abban se volt sok köszönet. S miközben a pásztorlányt bokros teendői más legelőkön tartották, a malac spekulálni kezdett. Eszébe jutott, hogy megesett: a lányka akkor is távol volt, mikor ő nekiiramodott Óperencia felé. S bizony, olyan is volt, hogy kedvese kérte, tanítsa meg röfögni, s aztán egy igen fontos felharmonikusnál csúnya hibát vétett. Hát még pláne, amikor a kismalac azon sopánkodott, hogy az ő farka kurtább, mint egy közismerten hosszú farkáért tenyésztett, ún. levesmalacé, a lányka azzal vigasztalta: de hát te vagy a legokosabb a kondában! Egyszóval sok volt a rovásán, s a kismalac úgy döntött, többé nem beszél a pásztorlánykával. Röfögni még röfögött neki ezt-azt, lélekről, problémákról, emberek párkapcsolati működéséről, de a lényegről már egyetlen röff nem sok, annyi sem esett köztük.
A pásztorlányka sírt, csak sírt, nem értette, mit rontott el, mi változott meg. S a kurtafarkú kismalac (aki nem is feltétlen, ez most mindegy) a mai napig őrzi a titkot.