Beküldte Raya deBonel -
A hétvégén kicsit kiléptem a komfortzónámból... na jó, nem kicsit. A belga államvasutak például normál esetben is hozzák azt, amit a franciák sztrájk idején. Türkiz harisnyában, barna mintás szoknyában, szürke kabátban lepiroskázott a kalauz. Ráadásul teljesen bizonytalan volt az egész vállalkozás kimenetele, és bár jelenleg még csak a rosszabbnak tudom nevezni azt, ahogy végül elsült, abba a tendenciába jól illeszkedik, hogy hihetetlenül biztos kézzel manőverezem bele magam olyan emberi kapcsolatokba, amiket élő ember nem ért.
Ilyen és hasonló traumák után még azzal is szembesülnöm kellett, hogy a Vész saját magához képest úgy néz ki, mint aki Auschwitzból szabadult (félreértés ne essék, az átlagos felnőtt férfi testalkatát még így is kenterbe veri). Nem szép dolog más betegségén élcelődni, de elég szórakoztató volt, hogy ki van borulva olyasmiken, ami nekem és sok más normális (?) embernek napi, de legalábbis heti élmény (i.e. észreveszi, hogy amit fel kell emelni, az 20 vagy 30 kiló, nincs kedve egy 4 fokból álló lépcsőn leugrani, alszik, miután feljött a nap stb.). A rendelkezésre álló alapanyagokból (száraztészta, rizs, csapvíz, meg a szellőztetés ellenére a szobában uralkodó masszív állatszag, aminek a forrására három hete nem jön rá ő se) elég nehezen tudtam volna olyasmiket varázsolni, amiket az agya megkívánt (pl. vadas zsemlegombóccal, carbonara tészta), meg a buta fejével előző nap végre kórházban volt ahelyett, hogy bevásárolt volna, mielőtt a svájci élelmiszer-kiskereskedelem hétfő reggel fél 9-ig megszűnik létezni. De mivel a vizet is úgy tukmálta magába, hogy erre a kis időre minek, nem volt nagyon sokáig lelkifurdalásom, hogy nem hoztam Brüsszelből olyan alapvető élelmiszereket, mint liszt, olaj meg zöldbors mártás. Répát azt hoztam, legalább nekem volt mit ennem.
Tehát megelégedtem annyival, hogy megpucoltam neki két mandarint, lehajigáltam a földre a szennyest, hogy legyen hova ülnöm, áhítatos, elhaló örömmel néztem egy darabig, ahogy alszik, aztán úgy döntöttem, hogy ez így uncsi, meg ezt a szagot én különben se bírom tovább ébren, és bemásztam mellé. Vagyis inkább mögé/rá, tekintve, hogy az egyetlen póz, ahogyan nem akart akut módon meghalni, a stabil oldalfekvés volt. Nekem azért így is nagy öröm volt, kellemesen temperált egyrészről a hagyományosan ideális hőfokú, bár momentán kicsit csücskös humán kemence, másrészről a jéghideg fal, így nagyjából a gerincem tájékán ideális volt a hőmérséklet. Azt hiszem, fénykoromban talán 50 percet is végigaludtam. Fél 3 körül a Vész felneszelt, hogy talán sms-t kéne írni a budapesti diszpécser kisasszonynak arról, hogy ő holnap nem menne dolgozni. Annak ellenére, hogy tudom, mennyire kötődnek egymáshoz, átfutott az agyamon, hogy nem szerencsés a kapcsolat ilyen korai szakaszában tolakodó éjjeli üzenetekkel megzavarni a másikat, így erről sikerült lebeszélni.
Ma reggelre aztán minden a helyére került (jó, majdnem minden): a Vész felvette a kapucnis pulóverét, amit ő ismeretlen okból kabátnak hív, én felvettem az istenátka referenciafarmert, amit nem tudom, milyen alapon hívnak ruhadarabnak, mert még a menetszél is átfújt rajtam, aztán lecaplattunk a Migrosba. Múltkor egész meglepődtem, hogy Törökország után pont Bázelben találkozom ezzel a márkával, de ez sajnos egy kicsit szegényesebb hely, nincs 2, meg 3 M-mes Migros, csak sima. Azért itt is adtak perecet, ami nekem a nap attrakciója volt, természetesen a Wapitit leszámítva, amiről a Vész aztán váltig bizonygatta, hogy szarvas.
- Mi a neve annak a városnak, ahol öt híd van, és nem tudsz mindegyiken egyszer átmenni? Két szótagos és S betűvel kezdődik!
- Disznó!
A fenti párbeszéd már a vadasparkban hangzott el, ahova némi egészségügyi szunyóka után elmentünk. Mondanom se kell, hogy a levegőre hajtottam, még a szamárkarám boldogabbik felén is jobb volt az összhatás, mint odabent. És ebédre egyébként lett Carbonara, de amivel igazán használtam a Vésznek, az szerintem az volt, hogy adtam neki problémát, amivel foglalkozhatott. Ilyen szolgáltatást egyébként szívesen vállalok bárkinél, viszont a választék nem valami bőséges, momentán lakóhelyből fakadó ihlethiány, akut ufóság, és a jól ismert nem a fejem után megyek szindróma áll rendelkezésre, de ez belátható időn belül maró cinizmussal is ki fog egészülni.
A vonatúton hazafelé megígértem, hogy jó kislány leszek, és elolvasom a holnapi parlamenti munkacsoporti ülésekre az összes véleményt a cápauszony-eltávolításról (ami külön szemétség, mert angolul persze a kétszótagos finning a megfelelője, hadarva, katalán akcentussal lehetőleg) meg Európa ízeiről, de ehelyett természetesen Jóanyámmal beszéltem, zenét hallgattam, eldöntöttem, hogy harcművészetet akarok tanulni és mérnök akarok lenni, meg mellesleg a Micimackó kuckóját olvastam, bőgtem azon a részen, ahol Tigris reggelizni szeretne, aztán írtam a Vésznek egy sms-t, megköszönve a hétvégét és bocsánatot kérni tőle, amiért nem előzőleg olvastam el ezt a részt. Hát vittem volna neki csukamájolajat, mindjárt jól lett volna. Bár az ember ne vegyen komolyan mindent, amit olvas.