Beküldte Raya deBonel -
Ismerjük a közhelyes történeteket arról, hogy nagy emberek milyen könnyen roppannak össze, meg nem volt valami szórakoztató Napóleon, Tolsztoj, Dzsingisz kán és Frédéric Joliot-Curie feleségének lenni, bár az utóbbi spec maga se volt egészen százas, az úgy talán mégis érdekes lehet. Tehát attól, hogy valaki letett valami igazán rendkívülit az asztalra, még lehet élhetetlen, gonosz, kicsinyes, beforduló, vagy egyszerűen lúzer. És ha netán még híres is lesz a fene teljesítményével, akkor még feszíteni is kell mellette, amikor átveszi a Nobel-díjat, és elmondani, hogy "boldog vagyok, büszke és nagyon izgatott", mint az Apollo-13-ban.
Persze nem mindegy, hogy a rossz tulajdonság már a naggyá válás előtt is megvolt-e, és fordítva. Mekkora szentnek nézi az ember Nathaniel Hawthorne feleségét, aki gyanította, hogy a férje tehetséges, és lecsípett annyit a kosztpénzből, hogy amikor a pasit kirúgták az unalmas munkahelyéről, készen volt a megélhetés, amíg megírja A skarlát betűt! Tehát menő dolog összejönni egy átlagosnak kinéző emberrel, ha legbelül tudjuk, hogy benne van a nagyság, és aztán mindentudóan mosolyogni, amikor kiszabadul. Ezzel párhuzamosan ciki híres emberrel összejönni, mert akármennyire őszinték is az érzelmek, akármennyire elviseli is a párja a rigolyáit, sose mossa le magáról, hogy csak a hírnév/pénz kellett neki.
A nagy teljesítmény azért jár kockázattal, mert utána elvárják az embertől a következőt. Persze sokszor jól megél az ember egy darab teljesítményből, de ha kicsit is magába szállós típus, akkor meg őt kezdi feszélyezni, hogy miért elégszik meg ennyivel. Rosszabb esetben tényleg ennyire futotta és egész hátralévő életében frusztrált lesz. De még ha folyamatosan szállítja is az ember a csodát, akkor se tud mindig a topon lenni. Hogy vulgárisat mondjak, ő se sz@rik rózsaillatút, csak az a gond, hogy akik már befutottként ismerik meg, azok erre számítanak tőle.
Kincset érnek azok, akik láttak ifjú korodban fekve hányni és még mindig emlékeztetnek rá, hogy emberből vagy. Ha ilyen nem áll rendelkezésre, akkor érdemes álruhában közlekedni néha. Én kifejezetten szeretek néha úgy csinálni, mintha nem lennék mensoid egyáltalán. Egyesek szerint hiteles vagyok ilyenkor. Mulattató módon még mensások is meg tudnak feledkezni róla, hogy nem vagyok egészen ostoba. De egyáltalán nem szokott zavarni, hogy szőkének néznek, annál jobban meg tudnak az ilyenek lepődni, ha kiderül, hogy mégis okos lány vagyok. Csak éppen néha kicsit egyszerű.
És miért emlékeztem a "kockázat" helyett "felelősség"-re? Szerintem aki többre képes, az többért is felel. A talentummal úgy van az ember, hogy - a bibliai sztorival ellentétben, ami egyáltalán nem jó analógia - elveszteni nem lehet, csak elvesztegetni. És muszáj dönteni, menni előre, használni, legfeljebb a végén nem volt jó semmire, de akkor is ott van néhány makett meg vázlat, azokból is lehet még valami, lásd Leonardo. Egy működő repülőt nem volt képes csinálni, mégis hogy sztároljuk utólag.
Az egyetlen igazi kockázat az, hogy mi van, ha nem sikerül (még egyszer). Határkudarc. Erre pedig (ahogy A remény rabjaiban is mondják) nem lehet más válasz, mint hogy a francba vele. Ahogy pedig Kowalsky mondja (említettem már, hogy a popkultúrából többet tanultam, mint a Bibliából és Nietzschéből együttvéve?): "nincs szabály, ami az utadat állná, totálkár, így rohan az életed a végzet felé, egy szakadék fölé, vagy az álmod utolér, ami mindent megér".
A szerelemmel meg ugyanez a helyzet, csak ott nem egy arctalan tömegért (vö. emberiség) vagy felelős, hanem egy konkrét emberért, aki iszonyú fontos neked (és ebből a szempontból mindegy, hogy előbb lett fontos, vagy előbb adta a meztelen szívét a kezedbe), szóval nem kéne elrontani. Minél nagyobb a szerelem, annál több ember érint meg körülöttetek is, de nem ez a lényeg. Itt is ugyanaz a helyzet: többre kaptatok esélyt. Amit ki tudtok hozni belőle, az olyan boldogság, amit a legtöbben nem érhetnek el. És ez szintén továbbgyűrűzik, kap belőle mindenki, akivel csak kapcsolatba kerültök, de ez sem lényeges. Egy ember jelenti a mindenséget. Ha őt sikerül boldoggá tenned, megtetted, amire születtél. Ha nem, akkor egy kozmikus feladatot csesztél el, de nagyon. Mert a használati utasítás bele van írva, őbelé.
És miért mondta ezt az egészet a dalai láma? Hogy az, akinek ezek nem adatnak meg, ne is vágyjanak rá. Aki átlagos, az persze mindig felfelé tekinget, és tekingessen is, mert máskülönben nem jut semerre se, a centrifugális erő hiánya miatt aki minden szempontból középen van, alig lát kifelé, de ne irigykedjen. Két átlagos szerelme tökéletes, és egy átlagos az átlagosok számára remekműveket tud alkotni. Aki viszont nem átlagosnak született, az meg ilyen ábrándokat ne kergessen, vegye fel a nagyobb kesztyűt, küzdjön meg a nagyobb szörnnyel, aztán igyon egy gyerekpezsgőt és nézze autóból a naplementét, útban a következő küldetés felé.