Nincs egy rongyom! De lesz!

Úgy érzem magam, mint aki Carrie Bradshaw esküvőjére készül (pedig "csak" Ramééra). Ha nem lennének barátnőim, tudomást se szereztem volna arról, hogy egy ilyen eseményre ciki a szekrényből találomra nagy műgonddal kiválasztott csini nyári ruhában elmenni. Nem, egy estére mi vagyunk Kate Middleton, akinek ciki ugyanazt a ruhát (és a hozzá illő kistáskát, természetesen) kétszer felvenni. És mivel én minden új ruhámat nagyon szeretem, nyilván azonnal felveszem, amint lehet. Következésképp konkrétan előállt a nincs egy rongyom szituáció.

Nagyon régóta szemeztem már a Westend egyik emeleti boltjával. Régen kisebbek voltak, olyan butikszerűek, de pont olyan alkalmi ruhákat láttam mindig a kirakatban, amilyet egy esküvőre felvesz az ember. Egyszer voltam is bent, de hamar kifordultam, olyan bunkók voltak az eladók. Azóta megszerezték a mellettük lévő helyiséget is, és felvettek pár új csajt, akik közé véletlenül becsúszott egy-egy kedvesebb példány is. 

A ruhák színek szerint vannak felakasztva, hallottam is az egyik lányt, amint fejben káromkodva próbálja eldönteni, hogy ez most sötétszürke vagy fekete, de az arckifejezésüket egy kék-piros-arany csíkos ruha érkezésekor, hát arra gondolni sem szeretnék. Atalanta kalóztársammal óvakodtunk be, ami azért bizonyult tökéletes választásnak, mert mindketten a divat-analfabéta tomboy stílust nyomjuk. Hoztuk a formánkat: mindketten nadrágban, lapos sarkúban, enyhe izzadságfelhővel belengve, biciklivel érkeztünk. Bátortalanul fogdostuk a különböző ruhákat. A magunkfajtának fogalma sincs róla, milyen fazon áll neki jól, és egyébként is képtelen a fogason lógó ruhát a saját testén elképzelni, tehát szín és mintázat alapján válogat, esetleg megnézi még a méretet is. Néhány katasztrofális melléfogás ("úgy nézek ki, mint egy görög váza", "ez még hálóingnek is rossz" - szűrődött ki a fojtott mormogás a próbafülke függönyei mögül) után valahogy megszállt a Szentlélek, és találtam egy - idézem - Carmen fazonú batikolt lila rövid ruhát hármas méretben.

Hát, megértem, ha ettől nem jöttök lázba, de az eladócsaj és Atalanta is meg volt róla győződve, hogy ez nekem mennyire jól áll, úgyhogy már kezdtem megnyugodni abban a valószínűtlen eseményben, hogy rögtön az első boltban találok teljesen adekvát és előnyös ruhát, és se cédának, se nagymamának nem fogom érezni magam az esküvőn. Halleluja. Mellette szól az is, hogy az eladó szerint már nem gáz, ha a cipő és a táska nem ugyanolyan színű, tehát a lila-fehér mintás ruhához felvehetek fehér cipőt (amim van) és lila táskát (amit ők árulnak, és még árengedményt is kaptam volna, mert abból is kihúzódott a szál).

A bonyodalmak ezután kezdődtek. Én ugyanis papagáj módjára szoktam öltözködni, és ezért legalább arról van némi segédfogalmam, hogy mely színek állnak jól (és mi az, amit ezek közül még szeretek is, mostanában például a türkizre, a lazacra és a homokszínre vagyok rákattanva). Atalanta viszont csak azt tudta, hogy a pirosat szereti. Ennek megfelelően az egyébként aranyos eladókislány egy sor olyan ruhával állt elő, amit általában szeretni szoktak azok, akik pirosat hordanak: pliszé, fodor, gyöngyök, felhabosított virágok. És ha ez nem lett volna elég, még engem is ráparáztatott az egészre, mert természetesen én, ha magamra maradok egy eladóval (pincérrel, kalauzzal, stewardess-szel...), azonnal beszélgetni kezdek vele, ahogy Jóanyámtól láttam. Világok ütközésének lehetett szemtanúja, aki odafigyelt.

- Tudod, most lesz az első esküvő a barátnői körben, azért vagyunk így besózva.
- Aha, és a hajad milyen lesz? 
- Hát, ezen még nem gondolkoztam.
- Nem baj, ha jó a fodrászod, nem lesz gáz.
- Aha, de annyira nem para, a menyasszony haját is a húga fogja csinálni.
- Ez... de jó... és lánybúcsú volt már?
- Ja, volt.
- És voltak feladatok?
- Igen... de Chippendale fiú az nem.
- Aha...

A kasszánál derült ki, hogy, legalábbis ott és akkor, nem leszek boldog birtokosa Carmennek, ugyanis egy szál behúzódott rajta. A kasszánál álló csaj (akiről mindjárt eszembe jutott, miért menekültem ki innen pár évvel ezelőtt) kedvesen feltárcsázta nekem egy másik boltjukat, ahol mindjárt meg is volt a ruha... a KÖKI terminálon. Szóval dilemma, hogy átautózzam-e a fél várost egy darabka göncért...

 Először hűtlenkedni gondoltam, és betébláboltunk egy másik boltba, ahol szimpatikus ruhák lógtak, de ott meg az eladók voltak teljesen, de teljesen flúgosak. Egy nyegle, pocakos pasas támasztotta a pultot, de olyan hangnemben válaszolt, hogy azt hittük, csak tartja a frontot, amíg a barátnője pisil meg hoz egy tálca kínait. Aztán nagy kegyesen megmutatta, hol vannak a kint lévő ruhák más színű társai, és bebocsátott a próbafülkébe. Ekkor megjelent munkatársa (saját érdekében remélem, hogy nem barátnője), egy középkorú, rekedtes nő, aki az ebédre evett rántott karfiolról, főtt kukoricáról, illetve ennek a beleire gyakorolt közvetlen hatásáról értekezett. 

Kitámolygunk, mire a nő rögvest elkezdi ráncolni rajtam a testhez simuló, pókhálóvékony ruhát. Egyszerre csak azt érzem, hogy lassan már ánuszmasszázst is kapok. Miért csak velem történnek ilyenek? Aztán meghallom a mantrát: ehhez picibugyi kell (így, egyben)! Picibugyi!

- Bocsi, de nem bírom a tangát - nyögöm ki, és visszafarolok a fülkébe, hogy eredeti állapotába rendezzem alsóneműmet. 

A ruha tulajdonképpen nem rossz, de van egy olyan érzésem, hogy a Zaránd utcai templomba egy kicsit túlzás lenne. Leveszem. 

- Maradhat? - kérdezi várakozásteljesen a rekedtes. Pasi még mindig támaszt.
- Öö... elgondolkozom rajta.

Közben az jár a fejemben, hogy ezek miből élnek itt a Westend kellős közepén? És hogy vajon azért ilyenek, mert még senki se szólt nekik, és esetleg jó szolgálatot tennék vele, vagy minden jól van így, van ezeknek is célközönségük, és én csak ne szóljak bele? Megvárom Atalantát, aki egy zsiráfmintás ruháról érzi úgy, hogy mindjárt menekülőre fogja a melle, és inkább meg se mutatja. Ő sem kéri.

- A barátnőd után már sejtettük - búcsúzik pocakos pulttámasztó. 

Ezzel az orákulumi jóslattal búcsúzom, szurkoljatok nekem és a ruhának.