Home sweet home

Váratlanul elkezdtem magamat nagyon jól érezni Brüsszelben, tehát mostantól engedélyezve van a hazaköltözés, ezzel párhuzamosan viszont lakásgondjaim lettek. Ugye ezt a bájos kis szobát úgy vettem ki nagy pofával, hogy szeptemberben majd keresek egy sajátot (gyk: "saját" a továbbiakban az "ahol egyedül lakom" kifejezéssel egyenértékű). Persze megint úgy jártam, mint a Lila Gyönggyel meg a brüsszeli tolmácssággal: addig mondogattam, amíg bejött. Lakótársaim mostanáig halogatták, hogy megmondják, mit terveznek, én pedig mostanáig nem kezdtem el helyettest keresni nyárra. Ami azt jelenti, hogy vagy bukom a bérleti díjat 3 hónapig, és akkor megmarad a szobám, vagy június végén fel is út, le is út.

Meg kell mondjam, ebben az egészben nagyon befolyásol, hogy mások ne tartsanak lúzernek. Ugyan itt egészen különös kombinációi mutatkoznak az irracionalitásnak (van, aki otthon vett egy lakást, ami üresen áll, csak hogy legyen Pesten is egy otthona; van, aki a normális ár kétszeresét fizeti azért, hogy portaszolgálat legyen és hetente takarítson ki valaki; van, aki lassan tíz éve itt él, mégsem gondolkodik vásárlásban, mert ez adja meg a nem-véglegesség illúzióját... szóval nagy az Isten állatkertje, de a magyar kabin még tágasabb), én mégse szeretném, ha furán néznének rám. "1500 eurót szánsz arra, hogy visszamehess egy olyan lakásba, ahol hárman vagytok?" "800 eurót fizetsz egy olyan lakásért, ahol még mosógép sincs?", még Hermione kommentjét is ide sorolom, miszerint "gratulálok, megvolt a másokkal közös albérlet, már csak az egyedül lakás van hátra, hogy..." Hogy mi? Ha én mostanáig nem éreztem volna jól magam egyedül egy lakásban, akkor is így kellett volna élnem, mert ettől számítanék felnőttnek, és ha azelőtt költözöm össze valakivel, hogy külön laktam volna másoktól, akkor egy fontos érési folyamat marad ki? Ma jöttem rá, milyen hülye voltam, hogy egyáltalán számításba vettem bárkinek is a véleményét.

Viszont most tényleg úgy érzem, hogy kéne valami. Elkezdtem tüzetesen nézelődni, és amellett, hogy most még senki nem hajlandó szeptembertől kezdődő elkötelezettségbe bocsátkozni, az alábbi ingatlantulajdonos-típusok rajzolódtak ki előttem:

1. A külföldön élő

Nagyon jó helyen lévő, a fényképek alapján gyönyörű, nagyon olcsó lakás. A tulajdonos az Egyesült Királyságban/Lagoszban/Texasban él, és ott is marad. Belgiumban se rokonai, se ismerősei nincsenek, ügynökökkel pedig "nem áll szóba". Ezért a helyet megnézni nem lehet, de elégedjek meg a fotókkal, higgyem el, hogy pont olyan. Komplett személyiségprofilt kérnek, és azzal igyekeznek a bizalmamba férkőzni, hogy jövedelemigazolást és bankszámlakivonatot nem követelnek meg (azt is csak azért nem, mert a dokumentumok ellenére már fürödtek be bérlővel). Ha rám mondják az áment, megköthetjük a szerződést, ezután utaljam át a kéthavi bérleti díjat, és már kapom is a kulcsot postán.

Ezekről alapvetően azt gondolnám, hogy kamu, ugyanis azt sem áll módomban ellenőrizni, hogy egyáltalán az övé-e a lakás. Ha kötünk is szerződést, hónapokba telik, mire kiverem belőle a pénzt, ha esetleg mégse olyan, mint a fotókon, arról nem is beszélve, hogy ha bármi elromlana, baj lenne, nem lehetne utolérni. Lehet az is, hogy csak azért kell neki a címem, hogy amikor elvileg már a másik helyen lakom, tudja, melyik lakás az, amelyik biztosan üres még egy pár napig. Mindezek ellenére vettem a fáradságot, és az egyiknek megírtam, hogy ne lepődjön meg, ha ezek a feltételek minden normális emberben gyanút keltenek. Ha mégis jó szándékú, ne mondhassa, hogy nem szólt neki senki.

2. A házisárkány

Ezek mindig nők. Szobákat adnak ki, és csak diákokat fogadnak. De tényleg. Tudható, hogy Nyugat-Európában nem ritka a 28-30 éves egyetemista sem, tehát semmiképpen nem a korommal lógok ki közülük. Akkor tehát mi lehet ebben a logika? Azt gondolná az ember, hogy egy diák könnyebben válik fizetésképtelenné, mint egy dolgozó, és többet is bulizik meg részegeskedik. Az egyetlen, amit el tudok képzelni, hogy aki pénzt keres, még ha huszonéves is, talán jobban védi az érdekeit, kevésbé lehet megfélemlíteni, mint egy megszeppent tizennyolc éves egyetemistát (hm, nem ismeri Jóanyámat, hogy ráuszulna még ma is, ha undok házinénivel lenne dolgom, ő meg tudna külföldiül és nem 1400 kilométerre lenne!). Ez viszont nem valami szimpatikus. 

Tehát ez a két típusú tulaj kiesik. Jövő héten két helyre megyek: az egyik helyen a tulaj kicsit izgágának tűnik, de a lakás pofás, egész olcsó, és a kedvenc kerületemben van, ráadásul galériázott az ágy (ez nagy álmom, a terasszal együtt). A másik helyen a csávó kifejezetten jó arcnak látszik, a lakás a sajátja, amit külföldre távozás miatt itt hagy, teljesen és hangulatosan felszerelt, viszont kicsit máshol van, mint ahol én elképzeltem. Ma megbeszéltem egy harmadik helyet is egy ismerősnél, ami szuper helyen van, jó fej a háziúr, de neki kicsi volt.

Meglátjuk; nem izgatom magam különösebben. Úgyis beleszeretésen fog múlni. Meg a mosógépen és a biciklitárolón. Megfogadtam ugyan, hogy ezekből nem engedek, de a szerelem - mint mindig - győzni fog.