Time for White

Címkék: 

Avagy először megnézzük a bor színét, aztán megszimatoljuk az aromáját, végül pedig megkóstoljuk, van-e benne tűz és sav. Fehérbor-kóstolás és okításon jártam.

A Balassi Intézet szervez ilyeneket, idén ez már a második. Az első a vörösborról szólt, arról nem is bánom, hogy lemaradtam, ugyanis kezd kiformálódni az a fajta ízlésem, amelyik a vöröset nem annyira kultiválja. A fehéret, illetve a következő alkalommal terítékre kerülő rozét és gyöngyöző- (vagy habzó-? segítség!) bort annál inkább. 

Van egy belga sommelier, aki már hat éve azzal foglalkozik, hogy magyar borokat importál. Szerintem tök jó, hogy direkt kis pincészeteket céloz meg, akikben lát potenciált, és segít nekik olyan borokat készíteni, amik elmennek a nyugati piacon. Külön öröm, hogy a hagyományokat is fontosnak tartja: a Sauvignon Blanc az legyen savas, ha a buta belgának nem tetszik, majd nem issza meg. De például a Kékfrankos se nagyon megy itt nyugaton, mégis, otthon minden borásznak kvázi "muszáj" termeszteni.

Nagyon sok érdekeset hallottunk, kezdve azzal, hogy hány őshonos magyar szőlőfajta van, mitől olyan jók az adottságai Somlónak és Tokajnak, illetve szívmelengető volt hallgatni (filmről) Szepsy, Szeremley és mások, fiatal, harmincas borászok nyilatkozatait a borról. "Aki nem ihat ilyen borokat, az az igazi szegény ember", "A borhoz jó barátok is kellenek, én egyedül kevés vagyok", "A csoda nem történik meg egyik napról a másikra, éveket kell várni rá". Mondjuk nem vagyok egészen biztos benne, hogy nem csak mi sztároljuk ennyire a borainkat, miközben a gonosz világ nem ismeri el a magyar szőlő csodálatos mivoltát, de ezt talán pont egy ilyen belga jogosult eldönteni. Az egyik pincészet, akivel dolgozik, a Dobogó. Zwack Izabelláé, vagyis neki nem a pénz számít. Ettől tud aztán jó bort csinálni, abból az egyszerű okból (oakból, hehe), hogy ráér két évig tölgyfahordóban érlelni az arra érdemes bort, nem kell, hogy azonnal megtérüljön a befektetés. 

Okoskodás off, nyalakodás on. 7 bort kóstoltunk végig, 5-13 eurós árkategóriában. Az én kedvencem természetesen a 2009-es Satöbbi volt, édes Hárslevelű, aszalt barackot adtak hozzá. Nagyon női bor, egy csepp se maradt belőle. Édesszájú magyarok...

Kis játékokkal is színesítették az estét, volt kvíz is. Kiderült, hogy a szőlőskertek elhelyezkedésével foglalkozó tudományt ampelográfiának, a füstös illatot pedig empiromatikus szagnak nevezik, kábé ezen buktuk el a nyereményt. No meg az aromateszten... 7 kis üvegcsét kellett beazonosítani, a mogyorótól a joghurtig. Az egyetlen, amit bombabiztosan kitaláltam, a grapefruit volt. Azt ugyanis szoktam enni, pirítóst, vajat, pláne mézet nem annyira. A vakkóstolás idejére már kifinomult annyira az ízlelésünk, hogy meg tudtuk különböztetni, melyik a Chardonnay és melyik a Furmint, melyik a régebbi, a drágább, a tölgyfahordós... Nagyon bejött egyébként a Dobogó másik bora, a 2009-es Betsek Furmint is.

Mindenesetre azt Jim, az oktatónk is elismerte, hogy Tokajban Szepsy a legjobb borász, úgyhogy most kaptam még egy löketet, hogy elmenjek Hegyaljázni. Mondjuk az nem annyira az elmélyült, magasröptű ízlelgetésről szokott szólni. A tegnapi estét viszont ennek szenteltük.

Kíváncsi voltam, ki a célközönsége ennek a kurzusnak. Hát, Jim szülein kívül csak magyarok jöttek, néhány pár, de többnyire szinglik. Több angoltanár is él itt például, az EU-s körön kívül. Fura, én nem is gondoltam, hogy Brüsszel annak is célpontja lehet, akinek nem muszáj az uniós munka miatt itt lakni. Kettejükkel utána még beugrottunk a Mort Subite sörözőbe, megszegve a "borra sör - meggyötör" szabályt. Szerencsére az egyikünk filozófus volt, és kiforrott elmélettel rendelkezett arra vonatkozóan, hogy milyen típusú sört szabad mégis borra inni (Gueuze, de az hányásízű, Lambic, Faro), úgyhogy meg voltunk mentve. Egy teljesen absztrakt formájú pincérnő szolgált ki, de tulajdonképpen mosolygott, hozott alkoholt meg kaját, nem volt vele baj.

A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio