Beküldte Raya deBonel -
Kétségkívül igaz, legalábbis én magamra ismertem. Elgondolkodtató, hogy miért ilyen a rendszer. Mert a bizonyítvány, a hivatalos papír mégis a magamfajtákat értékeli magasabb pontszámmal, pedig én is belátom, sokkal fontosabb lett volna, főleg a főiskolán, barátokat szerezni meg azzal foglalkozni, ami tényleg érdekel. De, miközben a suli azt nyomatta, hogy ha nem tanulsz, megszégyenülsz, ha viszont tanulsz, nem csak szebb lesz az ellenőrződ, de békén is hagyunk (voltak osztálytársaim, akiket konkrétan a tanulmányi eredményükkel tartottak sakkban a tanárok), azt senkitől, soha nem hallottam, vagy legfeljebb csak Coelho-mondások szintjén, hogy "kövesd az álmaidat" meg "azt csináld, amit szeretsz, sz@rd le, hogy emiatt a világ kinevet". Ez hiányzott nekem leginkább: egy mentor. Aki még a legközelebb állt hozzá, az is egy zsenge, tapasztalatlan tanár volt, annál többet nem tudott segíteni nekem, mint hogy nulladik órában felkészített az OKTV-re és nem tagadta le, amikor összefutottunk az agykontroll-találkozón.
Most meg aztán tátogok, mint a sült hal (ja, az már nem), hogy itt ez a nagy szabadság, mit is kezdjek vele. Miközben azt se tudom értékelni, amit tényleg szeretek csinálni, és amiben tényleg jó vagyok (mert azért ezt is megtaláltam előbb-utóbb). Már most tudom, hogy nem fog egész életemben kielégíteni. Sőt, vagyok olyan beképzelt, hogy magamra vonatkozóan is elhiszem, amit általában gondolok, miszerint a született zseni ismérve éppen az, hogy nem tölti ki az életét az, amiben zseni, hanem csinál egy csomó egyebet is, és nem fetisizálja azt, amiben ő a legjobb.
És a pénz? Hát dalszövegre dalszöveggel: "Fussatok el ó nyár ó szerelem, megszépítem az én kis életem. Ha senki nincs ki majd engem szeret, hát tisztelik a pénzemet... Kit érdekel, utam hová veszem..." Mindenki másnak: tudom, hogy sokan szeretnek, még ha sokat is kell tanulnom ahhoz, hogy normálisan viszonozni tudjam.
Az az egészen brutális egyébként, hogy miközben én eddig nyitottnak, őszintének, sőt szókimondónak véltem magam, és azt hittem, maximálisan nyitott vagyok mindenkire, aki hasonló szándékokat táplál, rá kell jöjjek, hogy ez addig a pillanatig igaz, amíg nálam zárkózottabb ember van a közelemben, akit tudok kvázi provokálni a magánéletem részleteivel. Amint összefutok valaki olyannal, aki tényleg magát adja, ráadásul neki ez annyira egyszerű, hogy nem is érti, nekem miért nem megy, na, én olyankor azonnal becsukódom és zárt ajtók mögött szűkölök tovább. Szóval az igazi intimitás az még baromi messze van.
Látjátok, nem kell nekem Pszinapszis, hogy magamba nézzek és megrémüljek. Egyébként szívesen vájkálnék másnak a lelkében is, csak "fiam bzmg nem férek oda" a sajátomtól.