Élet a városban

Bár nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kéne, már elég sokat szőröztünk azon, hogy mi is az élet a városban. Úgyhogy, mivel ez a téma előkelő helyen szerepel a saját gondolkodnivalóim között mostanában, kifejtem, hogy is gondolom én ezt.

Mostanáig azért gyakorlatilag vidéken éltem. Oké, Budapest, de ahol negyedóra gyalog az első tömegközlekedési eszköz, és átlagban nem megy el óránként egy kocsi az utcában, illetve effektíve sünök, békák és madarak élnek a kertben, az szerintem egyáltalán nem tekinthető nagyvárosi életnek. Valamelyest az önellátás is működött: Jóanyám gondoskodott a zöldség- és gyümölcstermesztésről, fúrt kutunk van, a kályha is megvalósítás alatt. Szóval, amit J. mondott sokszor, hogy ez a mesterséges, ilyen-olyan hálózatokra kötött élet a félelmen alapul, az nekem itt, Brüsszelben, új élmény.

Itt ugyanis gázfűtés van, boltból veszem a kaját, tömegközlekedem, nincs biciklim, se lovam, se ültetvényem, és mivel nincs itt tősgyökeres ismerősöm, azt se tudom, hová fordulnék, ha mindezek hirtelen megszűnnének alólam. Nekem most már tragédia, ha elfogy az Exkiben a kedvenc salátám, senkit nem érdekelne, hogy mennyire nélkülözhetetlen vagyok egy tárgyaláson, ha nincs nálam a badge-em, és... na, szóval ki vagyok szolgáltatva egy csomó, rajtam kívül álló dolognak. És ha valaki lekapcsolná az áramot, nem tudom, mit csinálnék, az ősi hangyaösztönön túl, miszerint vissza a bolyba. Kérném tehát azokat, akik visszavárnak, hogy legalább addig maradjanak Magyarországon, amíg oda nem érek. Azt hiszem egyébként, megvárnék ott egy szerdát, nem tudom elképzelni, hogy a Kék Rózsában ne lenne senki, lett légyen atomháború vagy államcsőd. A szerdai after szent és sérthetetlen!

Na de visszatérve a nagyvárosra: amit Neil Gaiman felsorolt, az gyakorlatilag tényleg egy élet váza. Látszólag teljes életet lehet élni úgy, hogy valaki csak ezt csinálja. Hátborzongató, de így van, és nincs is jogom elítélni érte, mert sokszor, ha nincs időm, nekem is csak ez jut. És aki nagyképűen azt állítja, hogy az ő élete annyival ta-har-ta-hal-ma-ha-sabb, az mondja már meg, hogy mitől? (A kérdés nem J-re vonatkozik; speciel az ő élete tényleg tartalmas. Nem irigylem érte, nem ilyen lovat akarnék, anyám, de tartalmas, az kétségtelen.) Barátok (vagy haverok?). Szerelem (vagy párkapcsolat?). Gyerekek (vagy társadalmi kényszer?). Hobbik (vagy pótcselekvések?). Ezer oldalról lehet ezeket a dolgokat nézni. Speciel Gaiman arra célzott, hogy egy ember, aki megjárta London másik felét (az alját), és varázslatos, ijesztő, természetfeletti dolgokkal találkozott, amik ugyanakkor sokkal inkább ragaszkodnak a maguk kristálytiszta, kegyetlen, de legalább felfogható logikájához, mint a fenti világ, szóval ez az ember nem igazán találja a helyét ott, ahol tényleg csak a napi verkli van. Hát istenem, neki nem izgalmas, hogy mi történik a parlamentben, vagy hogy melyik celeb kivel fekszik le. Érzi ezt néha így az ember, én például a Hegyalja után, vagy ha megnézem a kedvenc filmemet, ami mellesleg szintén ezt a problémát boncolgatja. Mi tud még érdekes lenni egy olyan életben, ahol nem lehetsz önmagad, és ami minden elemét nélkülözi annak az életnek, ahol önmagad lehettél?

Ne Brüsszelben vegyek csizmát, menjek inkább Antwerpenbe. A Zunijó nem omlik össze, mert túl sok embernek fűződik hozzá érdeke. Veszünk még egy iPadet, hogy legyen külön a munkahelyre is. Wtf? Biztató jelnek értékelem, hogy én még észreveszem másokon ezt a nagyvárosi mentalitást. Lehet, hogy a Body Shop törzsvásárlói kártyával a tárcámban, örvendezve az új bőrcsizmámnak, körülvéve szórakoztató (és néha kismértékben idegesítő) elektronikával, költséges és nagy karbonlábnyomú, egészségesnek mondott táplálkozást folytatva képmutatás ilyesmit állítani, de én nagyon szeretnék közel maradni a való élethez. Ez a munka miatt is nehéz (szürreális dolog egy sötétített fülkében kucorogva fordítani olyanoknak, akik egyrészt értenek angolul, másrészt érdemi dolgokról nem sokat beszélnek), de az emberek miatt is. 

Itt nagyon sokaknak tényleg abból áll az élete, hogy munka, utána esetleg összejövés a kollégákkal, vagy haza a családhoz, gépezés, alvás. És tényleg, és komolyan, és nincs benne több. Nekem még feltűnik. Én még ficergek, keresem, hogy mi tölthetné meg ezt az egészet tartalommal. Kicsit unom már, hogy csak saját magamban molyolok és gazdagítom a lelkemet a semmire. Értékelek mindenkit, akivel egy kicsit a felszín alá lehet menni, meg lehet osztani vele ezt az egészet. Ha nem tűnt volna fel, a blogot is ezért írom...

Aki kijön a Zunijóba dolgozni, azt kitépik a gyökerei közül, otthon maradnak nemcsak a családok, hanem a barátok is, akikkel együtt nőttél fel, akik azzá tettek, aki vagy, és akik eddig vigyáztak rá, hogy az is maradj. Ezt nem lehet csak úgy feldolgozni. Volt olyan, aki őszinteségi rohamában (ismeretségünk cirka harmadik percében) bevallotta, hogy ő öt évig depressziós volt. És ő családdal jött ki. Szóval ne feledkezzünk meg arról, hogy az igazi, mély, tartós kapcsolatok helyett itt kénytelenek vagyunk beérni azokkal, akikkel egy kabinba sorsolt az élet (képletesen: persze hogy lehet máshol is barátkozni, mint a munkahelyen, de azért az jelent valamit, hogy nem csak a magyarok tartanak össze, hanem a magyarokon belül is aszerint jövök ki jobban vagy rosszabbul valakivel, hogy mennyiben azonos a nyelvkombinációnk...). Elevickélünk a felszínen, és a mélységeit mindenki magának kavargatja, kóstolgatja a felszálló párákat és próbálja megítélni, hogy mennyit szabad kiengedni a gőzből.

Nekem a jóga nagyon jót tesz, lecsupaszít és helyrerak. Mindenkinek megvan a maga játéka: ki táncol, ki tajcsizik, mások fényképeznek, szobanövényeket ápolnak. Agent bácsi tudta ezt az egészet és elmondta nekünk már tavaly, én meg nem értettem, csak megjegyeztem, hogy ha valaha nem tudom majd tolmácsként, hogy mihez kezdjek, elővegyem a tartalékból. Hát itt van.