xxxx

Bődületes vásárlásrohamot tartottam ma. Kezdődött azzal, hogy a harmadik boltban végre megvolt a Sennheiser PX200-as (10-ből 9 brüsszeli magyar tolmács ezt ajánlja!), és ettől olyan jó kedvem lett, hogy mindjárt megleptem magam még egy MP3 lejátszóval is. Legalább fél órán keresztül vacilláltam a két legesélyesebb jelölt között, de végül a 4 gigás feketét választottam. Azt mondtam, hogy vízálló? Ma zenés zuhanyzás lesz, fűszeres sütőtökös tusfürdővel (az is új, Body Shop). Azt, hogy hova csíptetem a lejátszót, a fantáziátokra bízom. 

Sajnos megszívtam, mert hiába kérdeztem rá, két elektronikus szerzeményem egymással alapjáraton nem kompatibilis.  Persze ez is csak adapter kérdése. Egyet már úgyis kellett vennem, mert az európai intézményeknek nem sikerült az összes tolmácskészüléket harmonizálni, ezért összesen háromfajta csatlakozó létezik. Meg hát mindegy, úszni úgyse a Sennheisert vittem volna. Hogy a piros cég szakértő alkalmazottja 50%-kal mellélőtte az akkumulátor üzemidejét (Google a barátjuk, csak az a kínos, amikor a bolti ár kétharmadáért hozza a találatokat), azt nem vettem annyira zokon, pláne, hogy lefelé tévedett.

Aztán jártam még a Colruyt elnevezésű minimálközértben: semmire nem költenek, ami nem a polc meg az áru. Azzal reklámozzák például magukat, hogy nem pénzbedobós a bevásárlókocsi, amivel 14 eurót takarítanak meg darabonként. Ehhez képest az is ki van írva, hogy felszerelték őket valami rendszerrel, ami a parkolón kívül blokkolja a kereket, kérdezném, hogy akkor az mennyibe került... de legalább árultak fahéjat, szárított áfonyát és kókuszreszeléket. A Corában ismét televásároltam a banyatankot, és beszereztem egy üveg Beaujolais-t is, amit holnap, a Dinantba tett kirándulásom után fogok megkóstolni, várhatóan háromhagyma-leves kísérőjeként. 

Este, moziba menet még a telefonommal próbáltam ki egyetlen munkaeszközömet (mivel tud egy tolmács flancolni: konszek esetében a ruhájával és a tollával, kabinban meg csak ezzel). Igazuk volt a fórumozóknak: az első félórában botrányosan szól (nulla basszus, max hangerőn is semmilyen), de aztán igencsak bemelegszik. Olyan jól kirekeszti a zajokat, hogy Skype-oláshoz már az egyik fülemről levettem, mert zavart, hogy nem érzékelem a környezetet. Forgalmas úton, metrón is remekül működik, de azért nem olyan hermetikus, hogy elüssenek miatta. 

A Children of Wart láttam, a Festival des Libertés keretében. Ugandai gyerekkatonák rehabilitációjáról szólt. Hál'istennek nem a gusztustalan bevágásokra (abból ma már volt egy; aberrált erasmusos ismerősöm felrakott a Facebookra egy képet egy kutyáról, akinek a szájába petárdát tettek, de elpusztult, még pénzt se lehet neki gyűjteni, akkor meg minek?) mentek rá, hanem a trauma érzelmi feldolgozására. 

A közönség egy emberként hördült fel, amikor a nevelőtanár zacskókat osztott szét, és mosolyogva magyarázta el, hogy ezek lesznek a bombák. Megtöltötték vízzel, fogtak néhány mankót meg vízipisztolyt, ezek voltak a fegyverek, és hátborzongató hitelességgel dobálták, lőtték egymást, a halottakat nagy rutinnal eltakarították, és akit eltaláltak, az mozdulatlanul feküdt, és nem nevetett, és nem lesett, hogy mikor kelhet már fel. 

Utána bevitték őket az iskolába, és mindegyik zihálva, ragyogó arccal tette fel a kezét, amikor megkérdezték, hogy ki boldog most. Utána vitatkozósat játszottak, amellett vagy ellen kellett érvelni, hogy meg kell-e bocsátani az elrablóiknak. Nem tudom, önként álltak-e egyik vagy másik oldalra, de tökéletesen őszintén és hitelesen mondta az egyik fele azt, hogy "hiszen nekünk is megbocsátottak, akkor mi se tarthatunk haragot", illetve hogy "szeretetről prédikálnak, de megölték az anyámat; ha nem rabolnak el, jó tanuló lettem volna, így meg golyót kaptam a lábamba és életem végéig sánta leszek, én egyszer még mindenkinek megbocsátok, de ezeknek nem tudok"...

Szóval vidám, kulturált, európai életem van most.