Beküldte Raya deBonel -
A mi vívásunk előtt gyerekedzés van. Ebből kifolyólag tízéves kiscsajok viháncoltak az öltözőben, amikor megérkeztem. Az egyik elkezdett nyivogni, hogy lemerült a mobilja és adjon neki valaki gyorsan kölcsön. Láttam, hogy egyik se vevő rá (istenem, volt olyan, akinek le vannak tiltva a kimenő hívások! vannak még szülők, akik hisznek a korlátozó nevelésben!), és felajánlottam szerény Samsungomat.
"Megköszönném" - így a kis szöszke, elvette, röviden csipogott (basszus, remélem, nem nemzetközi szám), majd úgy adta vissza, hogy "köszike, és bocsi". Mit bocsi?
Közben a többiek úgy meredtek rám, mintha hirtelen egy gülüszemű, háromszarvú jeti öltött volna testet az öltözőben. Megszegtem azt az íratlan szabályt, hogy gyerekek jelenlétében a felnőttek úgy tesznek, mintha nem hallanák, mit beszélnek a kicsik. Aztán felengedtek, elkezdtek kérdezgetni engem is. Mióta vívok. Mondom, nyolc éve, ti akkor még meg se születtetek. Persze mellélőttem, annál azért idősebbek. Meg hogy voltam-e már versenyen. Nagynak és Erősnek éreztem magam. Megvolt a napi jócselekedet.