A szuperség buboréka

Sajnos kezd ebben a suliban is előjönni, ami szinte mindenhol: laposkúszásban veszem át a 19 pontra* értékelt fordításaimat, rettenetesen igyekszem elpoénkodni, amikor valaki megtapsol, és erőnek erejével fogom vissza magam, hogy ne mondjam a helyes megoldást.

Én azt hittem (mert mindig azt szoktam hinni), hogy itt majd mindenki legalább annyira penge lesz, mint én. Hogy ne kelljen attól félnem, hogy megutálnak. Hogy irigykednek. Hogy kirekesztenek. Hogy bevonnak a szuperség buborékával. Hogy nem kell szégyellnem a képességeimet.

Mondjuk itt egy lóhosszal azért értelmesebb a társaság, mint a Külkeren, nem egyszerűen izolálják a rendellenesen működő elemet, hanem többen még kedvesek is velem. Eddig megkaptam, hogy mit keresek ezen a képzésen, hogy engem ide vissza fognak hívni tanítani, és hogy ki is nézték belőlem, hogy verseket írok. A tanárok se rosszabbak: viccből volt már, hogy "cserélünk?", meg voltam "osztatlan bajnok" is. Igazán szervezhetne a gittegylet valami tréninget, hogy kell az ilyesmit elviselni.

*A francia akkredítorok apró tréfája: a húszas értékelési skálán a magyarok nem érhetnek el 17 pontnál jobbat, ezért a felső régiókat kettesével számítják át a tanáraink. Szóval a 19-em is csak 17.