Beküldte Raya deBonel -
Komolyabban akkor szartam be, amikor a fürdőszobában voltam, és meghallottam egy férfihangot az ablak alatt konkrétan, valami várással kapcsolatos dolgot mondott és még füttyentett is egyet. Eltekintve attól, hogy a betörők nem szokták ilyen hangerejű közlésekkel magukra vonni a bent tartózkodók figyelmét, baromira azt képzeltem, hogy oltsam csak le a lámpát, nyomban rám törnek. Leoltottam. Füleltem. Semmi. Kimenni nem mertem, úgyhogy bezártam a teraszajtó felől a szobám felé vezető összes ajtót, beriasztottam és lefeküdtem, ujjamat szopva olvasni a Fanny és Alexandert (róluk a cím alapján valamiért mindig azt hittem, hogy egy pár).
Aztán hazajött az anyukám, és elmagyarázta, hogy a diók potyognak a nyúlketrecre, és hogy az ablakok pont úgy vezetik a hangot, hogy az utcán vokalizáló ember is úgy hallatszik, mintha már elkövette volna a birtokháborítást. Megnyugodva elaludtam, és ugyan átfutott az agyamon, hogy alkalmas vagyok-e önálló, felnőtt életre, de aztán eszembe jutott, hogy a másodikra senki sem fog felmászni, és különben is, ott már lesz velem olyan ember, aki tud verekedni.