Beküldte Raya deBonel -
Vasárnap este, felpörgött hangulatomban, sétálni szerettem volna. Nofrával a Városligetbe mentünk. Hát amint beszélgetünk (szenvelgünk, szédelgünk, elemzünk, álomfejtünk), a Vajdahunyadvár tövében mellénk szegődik egy gyönyörű szürke macska. Vastag bundájából éhesen világítottak borostyán szemei.
"Adjál enni!" - dekódolta Nofra a nyávogást, bár ránézésre nem látszott soványnak, de elfogadtam a Manfréd-érvelést ("csak a szőröm kövér"), és elmentünk egy éjjel-nappaliba tejfölért és májasért. Persze a konkrét termékek csak a kínálatot látva kerültek kiválasztásra. Mire visszaértünk, a macs boldogan lakmározott egy doboz odaborított Whiskasból... ennyit a szegény, éhező, kóbor állatról. Azért a lefölözött árut otthagytuk neki, és azzal a jó érzéssel mentünk haza, hogy nem hagytunk éhezni egy cicát.