Beküldte Raya deBonel -
Hajnali indulás és sok vezetés után egyszer csak a tenger is kibukkanó. Keresd a gyíkot!
Úgy döntöttünk, hogy letérünk az autópályáról, és inkább a Karlobag felé cöncörödő (ezt a szót most tanultam egy kötélverőtől, és fontosnak tartom, hogy mielőbb beépüljön az aktív szókincsembe) szerpentinen ereszkedtünk le a partra, majd az egy hét alatt barátunkká érett 8-as utat követve cöncörödtünk (bocs) Starigrad-Paklenica felé. Közben a kedves rokon, akinek jóvoltából kölcsönkaptuk a lakókocsit, sms-ekkel bombázta Nofrát, hogy írjuk meg a következő lehajtó nevét. Öhm... Tengersünfalva? Hullámvár?
Közben kifejlett dögmeleg lett. Megálltunk egy hűs, nádárnyékos étteremnél, és olyat csináltam, amit pasival még soha (jóapám ebben a kategóriában nem játszik): tengerparton ülve fogtuk egymás kezét, sós szél bújt a hajamba, sirályok röpgyakorlatoztak unottan, és rendeltünk kaját. Nem vetettük magunkat merev fejessel a herkentyűk világába és csevapot meg grilltálat kértünk, de később egyébként is rájöttünk: van élet a tintahalon innen.
A kempingben az angolul tudó horvát rokon, Ivica várt, aki megmutatta a kocsit, a tulajt, a tengerpartot, és adott térképet a nemzeti parkhoz. Aztán angolosan távozott.
Természetesen azonnal mentünk a tengerhez. Nofra most látta először. Még jó, hogy szóltam neki, hogy sós, mert különben pont úgy nézett ki, mint egy tó. Egy nyugalmas, sekély, kavicsos fenekű tó.
Fürödtünk is persze, hűvös volt már a víz, de igazi hegyek látszottak belőle. Utána egy kis hazait vacsoráztunk: én avokádót, Nofra valami kolbászt. Én jobban jártam, mert csak el kellett ültetni a magját, és újratermelődik.
Mindenféle népek laktak a kempingben: németek, osztrákok, csehek, hollandok, olaszok, szlovének, még egy suzukis magyar pár is, akiket másnap egy kajakban láttunk viszont. Szembeszomszédaink, akiknek sötétedés után egyszerűbb volt átjárni a birtokán, mint megkerülni azt, viszont bosnyákok voltak, egyből kisütöttük, hogy a papa alighanem háborús bűnös lehet, aki itt bújik el ezüst Mercijével, szótlanná terrorizált feleségével (akinek horvátok társaságában mindjárt pereg a nyelve, de a férjével egy szót se vált) és pici, szőke unokáival, akiket nagyon érdekelt a vízipipa. Most könnyebb dolgom volt, mint Ramééknál az ötéves kisfiúval, akivel közös nyelvet beszélvén muszáj volt elmesélni, hogy mi ez az ártalmatlan, füstölő dolog, és miért nem való ez neki mégsem.