Beküldte Raya deBonel -
Lord még él, kint zihál a teraszon. Ha fütyülök, már rám se néz. Fájdalmai lehetnek, néha összerándul a gyomra. Remeg a véknya, ahogy liheg. Legyek donganak körülötte, a hasa csupa pisi, a könyöke csupa genny: kisebesedett. A szeme nyitva, elhúzhatom a kezem előtte, nem hunyja be. Már csak azt várom, hogy anya hazaérjen.
Amikor a sírját ástam, nagyon nehéz volt megállni, hogy ne emeljem fel az elválasztó falapot, amit Nofra azért tett bele, hogy majd tudni lehessen, meddig áshatunk le Lord temetésekor. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ezzel írta alá egyszem kutyánk halálos ítéletét, egy hónappal ezelőtt. Egy pillanatra olyan volt, mintha dögszagot éreznék, de mégis szinte hívogatott: Prince-illata volt. - Magának mi a foglalkozása? - Döglött kutyákat ások el. - Milyen gyakran? - Úgy havonta egyet. - És hol találja őket? - Mikor hol. Az utcán. A folyóparton. Az állatorvosnál. - Ennyi döglött kutya heverne szerteszét? - Nem, természetesen nem. Amikor megtalálom őket, még élnek. - MAGA MEGÖLI A KUTYÁKAT??? - Igen. Ahhoz, hogy elássam, muszáj. Próbáltam élő kutyával is, nem volt egy nagy mulatság. - Maga egy szemét gyilkos! - Nem, szerintem nem vagyok az. Azt, hogy megölöm őket, egyáltalán nem élvezem. Csak azért csinálom, hogy legyen mit elásnom. Az ásás a hobbim. Imádom csinálni.