Beküldte Raya deBonel -
Minden valószínűség szerint az idei nyár legfrenetikusabb 10 napja van mögöttem, úgyhogy elnézést, ha szuperlatívuszokban beszélek.
Pedig első este, előző szombaton, nagyon nyomorultul éreztem magam. Öt lánnyal túrázni indulni annyi, mint az egészségügyi határértéket bőven meghaladó mennyiségű információt kapni az alapozókról, körömlakkokról, gyógyteákról, gyerek-, kutya- és pasinevelésről, ruhákról, sosemhallott énekesnőkről és a legtöbb, hazánkban beszerezhető sorozat cselekményéről. Ja, és persze iwiw és YouTube. Itt éreztem azt, hogy én erre képtelen vagyok.
Lehet, hogy én is Asperger-szindrómás vagyok? Nem hinném, de például az előre kiadott tájékoztatóban komolyan elgondolkoztam, hogy a „virágok a kocsira” és a „mindenkinek más fazonú szőrős, rózsaszín fürdőruha” kitételek vajon mennyire komolyak. Az utóbbiért sajnos semmit sem tehettem, de néhány színes kis pacnit azért létrehoztam. Később kiderült, hogy egyik se volt komoly, de akkor már beindult a gépezet.
Reggel még szembesültünk néhány magán- (nincs biztosításunk, a stúdió nem tudja táblázatos formában kezelni a leadott szövegemet, és vagy nagyon bunkó leszek velük, vagy 8x140 tabulátort ütögetek be az indulásig hátralévő negyed órában) és kommunális (a kocsinak sincs biztosítása) problémával. Előző este még volt egy kalandunk egy másik autóval, de azon már Auriale is csak rutinból lepődött meg, hogy amikor be akarja rámolni a cuccait a Hiace-be, odabentről rámosolyog egy járókeret.
Balatonudvarit céloztuk meg: az emblematikus városka arról nevezetes, hogy 2004 nyarán ez volt az első, és mindmáig legfegyelmezettebben lebonyolított kalózforgatás helyszíne (meg valami szív alakú sírkövek is vannak, dögunalom). Akkor ártatlanok voltunk, csaknem valamennyien szinglik, és még nem volt a fejünkben az a sok kártékony ismeret, amivel azóta különféle felsőoktatási intézményekben tömtek minket. Egyébként tökre élvezem, hogy most már mindannyian jól benne vagyunk a saját szakmánkban, és merem állítani, hogy egyikünk se csinálja rosszul.
Délután megmártóztunk a magyar tengerben, csak hogy majd összevethető legyen a felhajtóerő. De asszem, öregszünk. Már nem úgy megy a strandolás, hogy kijövünk a vízből enni és aludni, hanem úgy, hogy gyorsan lehűtjük magunkat, aztán elalszunk a tűző napon. Atalanta állítja, hogy az igazi öregedés az, amikor már az árnyékba fekszik az ember, hát, lehet.
Előrebocsátom: nem szeretem a sört. Véletlenségből mégis megkóstoltam az Auriale által hozott Karma becenévre hallgató kávés találmányt, és... hmmm! Fincsi!
Minden határőr, vámos és autópálya-fizetőkapus álma: hat lány férfiak nélkül! Azonnal kinyitják az összes ajtót, mint akik nem rejtegetnek semmit! Hát persze, hogy még véletlen se fogjuk kinyittatni a csomagtartót, pláne nem szedjük szét a hálózsákokat, és a művészi hanyagsággal ledobott dzsekik alá sem nézünk be! Tessék továbbmenni! Angyali taktikáinknak köszönhetően végignézhettük, ahogy az előttünk haladó nászutas pár egy olívakonzervért harcol, miközben mi faarccal ültünk körülbelül tizenöt üveg pián...
Rovinjba megérkezve az első meglepetés az volt, hogy kemping helyett egy komplett városban fogunk lakni: szuvenírboltok, medence, sportközpont, golfautók, két szupermarket, három bár, éttermek, teniszpályák, röpihálók, biciklitárolók avantgárd egyvelege tárult elénk. Második, némileg kellemetlen meglepetés gyanánt az derült ki, hogy ez egy Mikes-féle angol település, és pont a mi részlegünk nem visel számot. Be a dzsumbujba, keresni a 1109-es lakókocsit, de óvatosan, mert az út túloldalán már a nudisták parkolnak. Ezek olyan szegények, hogy nincsen nekik még kerítésük se, nemhogy alsógatyájuk.
Azért elgondolkodtató, hogy miért csak ötvenen felül terjedt el ez az üdülésmód. Érzésem szerint azért, mert egy korombéli még nem tudna elvonatkoztatni attól, hogy egy naturista helyen másodlagos nemi jellegeket lehet bámulni. Hogy később mi a fene tetszik nekik benne, azt meg el sem tudom képzelni. Hanem biztos a fenék is le tud égni. Brr.
Másfél órás vidám kapcsolatteremtés után (egy kutyás néni vezetett el a zónánkig, aztán egy olasz biciklis bácsi kerekezett velünk rendületlenül, míg végül felujjonghattunk: Sta qui!
Rövid rámolás után beszabadultunk a tengerbe, ezúttal az igaziba, ami sós meg hullámzik, viszont cserébe kék! Hideg volt.
Este főztünk, másnaptól pedig kialakítottunk egy kényelmes napirendet. Felkelés, tollászkodás, reggeli, tollászkodás, fürdés, napozás, rövid szieszta, ebéd, tollászkodás, indulás várost nézni, fotózkodás szép hátterek, szobrok satöbbik előtt, sopping, hazatérés, könnyű vacsi, durva lerészegedés.
Első este becsatlakozott a vízipipázásunkba két TF-es srác a szomszéd lakókocsiból, akikre nem tudtam jobb szót, mint az, hogy tipikus sportoló. (Amit Raménak mondtam, hogy reaktorszökevény, azért annyira nem helytálló.) Az egyik úgy ejtette a kocsink típusát, hogy hiacse. Velük még többször összefutottunk, lévén, hogy afféle magyar negyedben vettünk szállást: több kocsinál is bográcsban főtt a gulyás magyar zászló lengett.
A tollászkodásban pedig öt fészekalja fecske segített. Nagyon emancipált madarak: apa és anya felváltva hozza a kaját, a kicsik pedig ehhez mérten aranyosak: némán tátognak, ha éhesek.
Láttuk Rovinjt, Pulát, Porecet és tettünk egy kitérőt a Lim-fjordhoz. Itt az árusok magyarul keltettek bennem olyan paranoiát (tudjátok, amikor felharsan a dzsere madzsar ócsó), hogy pánikszerűen menekültem, pedig a többiek még sajtot és páleszt is kaptak jutalmul, hogy ott maradtak.
Egyre közelebb kerülök az ideálomhoz: úgy, annyit és azt inni, hogy épp egy kellemes kis pasztellszín köd ereszkedjen az agyamra. Az események felidézésre várva hevernek a homályban, és minden korty lenyelt tengervíznek misztikus mellékíze van.
Emlékezetes este volt például az utolsó előtti, amikor karaokézni mentünk. Asma és Atalanta előadták a Mennyország Touristot (nem is értem, miért álltak fel a németek és a hollandok, miután számtalan kedves horvát slágert hallgattunk már végig), én biztosra mentem az It’s raining mennel. Atalanta rágerjedt egy Johnny Cash-imitátorra, aztán ruhástul átrohantunk a gyerekmedencén. Visszatértünk utánpótlásért, aztán lementünk a tengerpartra, Gunst hallgatni Auriale mobilján.
Méregtelenítés céljából kétszer futottunk a gyalogkakukk Desirée-vel a tengerparton. Azóta tudom, mennyi energia rejlik a koraikelés-futás-gyümölcsreggeli kombóban.
Ami a zenét illeti: egyre szimpatikusabb a Belga, ma megyünk Péterfy Borira, és állítólag a The Killersre jól lehet futni.