Beküldte Raya deBonel -
Végre megnéztük a Gettómilliomost. Egész addig szidtam a feliratokat, amíg meg nem tudtam, hogy "Slipeter"-alkotásról van szó. Na de könyörgök, olyanok voltak benne, mint
"Egy chaiwalla. Egy chaiwalla!
(indiai teahordó)"
Gondosan trenírozott (nevezzük inkább fazonírozásnak) szinkrondramaturgi agyam ettől simán kékhalált kap. Asszem, igaz az, hogy egy ilyen tanfolyás elvégzése után soha az életben nem tudsz már úgy filmet nézni, hogy a történetre koncentrálsz. Különben se igazán az én világom. A filmfordítás lényege, hogy minél jobban megcsonkítsuk az eredetit.
Ahhoz képest, hogy mennyire dicsérték, nálam nem váltotta ki azt az euforikus hatást, amit vártam. Nofra szerint realista volt a film. Én ezt eleve nem feltételezem egy Oscar-díjas alkotásról, hacsak nem dokumentumfilm, de talán még akkor se.
A nyomornegyed, a megvakítás, a bűnözés meg ezek igaz(ságszerűe)k lehetnek, de ahhoz, hogy olyan költői pillanatokat találjon benne az ember, mint az utazás a vonat tetején, az opera a Taj Mahal mellett, meg a muskétások, bivalyerős léleknek kell lenni, nem hiszem, hogy sokan vannak ilyenek. Meg persze a Legyen Ön is milliomos!-sztori, meg hogy a csaj életben marad és megszökik, az sem történhetne meg a valóságban. "Lehet, hogy megtörtént, de ha nem, akkor meg kéne történnie" - mondta Danny Boyle egy interjúban.
Létezik olyan erős szerelem, ami a gyerekkortól minden megpróbáltatáson átmentve a felnőttkorig tart, és még működik is, ha összekerülnek? Meggyőződésem, hogy a szerelem illúzió, elhatározás kérdése, és ha valakinél nem múlik el, az csak azért van, mert tiltakozik az ellen, hogy felülvizsgálja a saját érzéseit. Ebben a világban ez így néz ki. De nem volna jobb egy másik szabályrendszer szerint élni, ahol a mázli Isten ujja, a szerelem pedig valódi és örök?