Beküldte Raya deBonel -
Sokszor ért már az a vád, hogy nem tisztelem az időseket, a tanárokat, meg úgy általában. Nálam minden kritika betalál: még akkor is elgondolkozom rajta, ha olyan embertől jön, aki abszolút nem ismer, és olyan különösebben nem is izgat.
Volt olyan, hogy meg is fogalmaztam: az a két ember, akinek előttem tekintélye van, Ernő bá, a vívóedzőm, meg Indián, a vízitelep vezetője. Előbbivel aztán végzetesen összevesztem, utóbbit évek óta nem sikerül meggyőzni, hogy a nevemet ne K-val kezdje leírni, úgyhogy ez az elmélet ugrott.
Szeretném azt gondolni, hogy kezdetben mindenkinek megadom az alapvető tiszteletet, de még ez se igaz. Nem tiszteletet, hanem nyitottságot adok. Fenntartom a lehetőségét annak, hogy meglátok valami értékeset, érdekeset, felfedezésre várót a másikban, és nem zárom be a kettőnk közötti kaput azzal, hogy lenézem, ledorongolom vagy lesz@rom az illetőt. Aztán figyelem, mit csinál. És igen, még ennél is van rosszabb.
Ha azt látom, hogy van olyan tulajdonsága, tudása, fellépése, akármije, ami tetszik és amit el szeretnék tanulni tőle, akkor felnézek rá ezért, kvázi tisztelettel kezelem, de ekkor sem nyelek le tőle bármit. Ha olyan a stílusa, hogy legszívesebben sírva menekülnék minden találkozás után, de mondjuk marha jó szakember és én meg akarom tanulni azt, amit ő tud, akkor megpróbálok a "magaazember" mögé látni, és megfejteni, hogy a "kár volt erre pocsékolni az anyagot" jelent valódi szidást, a "láttam már rosszabbat is" pedig már szuperlatívuszos dicséret. Ha kőkemény, ám kiérlelt elvei vannak és nem akar mindenáron téríteni, akkor esetleg vitázok vele, de elfogadom, hogy úgyse lehet meggyőzni (Azonos arányban persze engem se.). Ha pedig egyszerűen puffogtat, sérteget, lesajnál azért, mert fiatal(abb) vagyok, akkor oda a jóindulat. Nem a tisztelet - mert az nem is volt.
Miért tiszteljük/nénk az időseket? Magyarországon aki megélt hetven-nyolcvan évet, az szerencsés, leleményes, jó kapcsolatteremtő vagy szívós az immunrendszere, de valamiben mindenképpen kiemelkedő. Általában a korral együtt jár bizonyos élettapasztalat is, amiből szinte mindig lehet tanulni (már ha viszonylag semlegesen adják elő, mentesítve az illetőnek ebből levont groteszk következtetéseitől), de legalábbis érdekes hallgatni, mint történelmi mesét. Ezen túl nagyrészt jófejség a fiatalok részéről, hogy nem aktuális érdemei szerint kezelik az öreg bácsit (aki dolgozni már nem tud, kicsit szenilis és néha büdös a szája), hanem gondolatban hozzáteszik a múltját, mint ahogy egy csecsemőhöz a jövőjét (Benjamin Button esetében fordítva). Viszont aki úgy vagdalkozik, hogy egy huszonöt évesnek is becsületére válna, az ne hivatkozzon a korára, amikor tiszteletet követel.
Vagy tudjátok mit? Tőlem ne követeljen tiszteletet.