Beküldte Raya deBonel -
Mostanában többféle tálalásban kerül elém a téma, sokat gondolkozom rajta.
Tudom, hogy kivételezett helyzetben vagyok, mert nem kell elmennem dolgozni, nyugodtan nézelődhetek a világban és élősködhetek a szüleimen még egy-két évig (más kérdés, hogy nem ezt tervezem). Tudom, hogy a többségnek nem ez jut: ha önállósodni akar, akkor bizony keményen kell melóznia érte. Csak én vagyok olyan naiv, hogy azt hiszem: még ebben az esetben is van az embernek választása? Lehet, hogy fél évvel később jön össze a lakás vagy kicsit kisebb lesz az autó, de legyen időnk összebújni és röhögni a mindennapi hülye kis kudarcainkon meg a főnökön, aki egy geopöcs (c/o Desirée)! Változtathat egy "nem" a játékszabályokon?
De azt akkor sem fogadom el, hogy éjt nappallá téve, feláldozva kedvteléseket, barátokat, szerelme(ke)t, rabszolgaként kellene robotolni! Egyrészt aki már huszonévesen így kezdi, arra csak egyre több terhet fognak rakni, mert látják, hogy "dinamikus személyiség" meg "ambiciózus". Másrészt nagyon sok párral megtörtént, hogy addig güriztek a közös jövőért, amíg annyira eltávolodtak, hogy már nem is akartak közös jövőt. Én ezt mindenáron el akarom kerülni.
Egyébként is halálra rémiszt ez a felnőtté válás. Oszd be a napodat, hogy megcsináld azt, amit kell, de közben jusson időd arra is, amire csak szeretnéd, hogy jusson, és még ne is érezd magad naplopónak. Még jó, hogy Valladolidban volt alkalmam gyakorolni, mit tudok csinálni egy olyan napon, amikor Micimackó a helyemben már rég úton lenne Malackához.