Okos lány

Ez a bejegyzés csak egész kis részben szól a banyáról, főszereplői egy fehér kacsa és két mókus.

Tegnap, a kidolgozott stratégiával összhangban, inkognitóban mászkáltam: nem kapcsoltam fel a villanyokat, nem hagytam szanaszét a cuccaimat, nem csuktam kilincsre az ajtókat és készen álltam rá, hogy bármelyik pillanatban bemeneküljek szobám ajtajának nyílása mögé. Amennyiben a banya mégis bejött volna, a meglepetés erejével ugrottam volna elé, hogyaszongya hányadik alkalom ez, hogy engedély nélkül tetszik bejönni?

(azért idegileg nagyon kikészített ez az egész, hogy nincs egy hely ezen a világon, ahol elengedhetem magam, csengőfrász a huszonegyedik században satöbbi, nem bírok sumák lenni, ez van...)

Az volt azért a csúcs, amikor kimentem az egyetemre megtudni egy jegyet (8,5!), és utána még fél órát olvasgattam az egyetemi újságban a frissen telepített térfigyelő kamerák érdekfeszítő históriáját. Nem akartam idő előtt hazamenni, nehogy a banya ott találjon. Azt mondtam neki, hogy nem vagyok itthon egész nap, és egy búcsúbulit is szervezünk, úgyhogy este se keressen.

Ehhez képest amikor fél 3 körül hazaestünk, egy takaros-tanítónénis betűkkel írt (bár elég nagy betűk voltak azok, segíts, mama, ezek a mániadepresszió vagy a hisztéria jelei?) levelet találtam, melyben mintegy egyezteti velem, hogy holnap (azaz ma) 10-kor jön. Ez épp egybevágott a stratégiámmal, mely szerint azért szeretnék fizetni neki, de magánemberként halálra rémisztett. Immáron egyértelmű bizonyíték van rá, hogy a banya engedély nélkül bejött. Vajon meddig jutott? Láthatta a becsomagolt bőröndöt, azért ijedt meg, hogy elszalaszt? Még mérgesebb lesz, amiért késői órán sem talált otthon?

No mindegy, a terv az volt, hogy szombaton már nem húzgáljuk tovább az oroszlán bajszát, és kedvesek leszünk. Az az opció, hogy nem vagyok itt (és tényleg), tehát nem szóbajöhetős. Csakhogy a bőröndöt el akartam vinni az állomásra, mégpedig délelőtt. Hát akkor az az ötletem, hogy végre kedvemre alszom (akkor még nem tudtam, hogy nem tudok), most nem fog megvalósulni. Nyolckor keltem, és egy utolsó nyögvenyelős etetés ("na még ezt a dzsekit, papucsot, balt a mamának, jobbat a papának, hamm bekapja Sámsonka!...") után nekivágtam.

Fura, hogy pont előző nap gondoltam arra, hogy mekkora állatság, miszerint it's the last straw that breaks the camel's back. Nem, amivel én egyetértek, az a felelősség egyenlő megosztása a teve kapacitását meghaladó mennyiségű szalmaszál között. Ehhez méltó módon a bőrönd sem ott és akkor mondta be az unalmast, amikor átráncigáltam a kurva Cervantes házának a Cervantes kurva házának a Cervantes házának a kurva emlékkövein, hanem úgy negyedórával később, a célegyenesben. Egyszerűen kiszaladt a kezemből a fogantyút a bőrönd lényegi tömegéhez kötő szalag. Eltűnt, nyomát se láttam többet. Még jó, hogy nálam volt az övtáskám (és még egyszer kösz, Musztafa bácsi!), most betöltötte a helyettesítő termék nemes feladatát (mármint hogy azt csatoltam oda húzókának és markoltam meg birtokló szenvedéllyel). Innentől már zökkenőmentes (khm, khm, szemérmes eufemizmus! ki tervezett az akadálymentesített járda rámpás szélére recés utcaköveket, amin lehetetlenség egy kerekeken guruló alkalmatosságot felfelé hajtányozni?) volt az utam, remélem, tényleg hivatalos csomagmegőrzőbe adtam le és nem csak valami zugzaciba.

Na de az érdekes rész most jön (ha az eddigiektől már kivert az izgalom, keress egy kevésbé eseménydús blogot edzésnek!). Már odafelé menet felfigyeltem (úgy látszik, egyedüliként) arra a kedves fehér kacsára, aki gyanútlan gombszemével kíváncsian követve a járókelőket ott csiperészett és totyogott az út közepén (a Campo Grandét átszelő ösvényről van szó, aminek a közepére gondos kezek bőröndkeréknyi távolságban két márványcsíkot húztak). Hát most még hápogott is. Egész addig kísért, míg zajt nem hallottam a fák közül. Egész pontosan a fáról. Harkály, gondoltam, annyira azért nem rendkívüli, hát odanéztem, két mókus kergetőzött a fán.

Ennyi elég volt. Lelkem egybeforrt a világegyetemmel, általános szeretet öntött el minden élőlény (beleértve Barbara García Vegát) iránt. Egyszerre érzékeltem a hőmérsékletet (2 fok), az időt (8:57, és még 8:58-as váltást is megéreztem) és a Caja Laboral feliratot, és nem azért, mert fennakadt a szemem a Plaza Zorrilla egyik épületének a tetején.

Új tervet kovácsoltam. Kedvesség. Mindent elsöprő szeretet. De örülök, hogy ma tetszett jönni. Véletlen se említeni, hogy mi a búbánatos francot keresett késő este a lakásban, amikor tudta, hogy nem leszek ott. Kekszet készíteni az asztalra (még megvannak a Tableau d"Honneur-ök, amikről a sütihez levakartam a csokiréteget). Teát főzni neki. Méz, cukor, barna cukor? Cukiság.

Ebben a tudatban mentem haza. A 9:45 és 10:03 közötti időszakról nincs sok mondanivalóm, a Calle Lepanto 13 kitámasztott külső ajtaján áthaladt 3 férfi, 4 nő, 1 gyerek és 2 kutya, a megfigyelésről az alanyoknak nincs tudomása.

Aztán megérkezett. Nem fogyasztott semmit, leült, és számolni kezdett, fittyet hányva gondosan odakészített előzetes kalkulációimra. Biztos attól tartott, hogy számológéppel készültek. Ő, mivel tanítónéni lévén pontosan tudja, melyik a négy alapművelet elvégzésének az a módja, amelyik a leglogikusabb, egyúttal pedig az agykapacitást olyan mértékben leköti, hogy nincs idő kiegészítő tevékenységekre (diákoknál képregényolvasás, rajzolgatás, papírrepülőzés, Barbara esetében ja és azért sem írom, hogy Bárbara, mert ő meg Hesternek titulált, szóval az ő esetében a józan paraszti ész is ilyen kiszoruló tevékenység). Szóval teljes mértékben elégedetten, húsz euróval gazdagabban távozott. Én végre felszabadultan adósi kötelezettségem alól, szintén teljes elégedettségben láttam neki a lakás kiganajozásának. Ti. 13 euróval becsapta saját magát. Feljogosítottam magam ennek figyelmen kívül hagyására.

Szóval amitől annyira féltem, amit olyan gondosan előkészített stratégiával alakítottam a saját képemre és hasonlatosságomra, olyan volt, mint a szüzesség elvesztése: az egyszeri leány felnéz, és csak annyit kérdez: ennyi volt?