Zárszámadás

Alice még itt van, de már pakol (elviszi a tűzálló tálakat és a serpenyőt, jövő héten hideg élelem). Nagyon fura, hogy van bennem egy kevés szomorúság. Hiszen most valaminek vége van. De hát nem erre a végre várok szeptember óta?

Így, hogy előre tudom a végét, más, mint mondjuk egy váratlan szakítás. Félreértés ne essék, nem akarok maradni, áldom az országomat, hogy csak egy félévre adott lehetőséget (ösztöndíjat mondjuk három hétre, de hát szuvenyiru nyihuhu, nyi kukucsku protku, hogy szlovákosan szóljak). Nem akarnék egész életemben így élni, soha egy napsugár közvetlenül nem éri a lakást, senki nem tud magyarul, meg iskolába is kell járni, hát milyen élet ez?

Akkor meg mégis. Az elszalasztott lehetőségek fájnak? De hát két bejegyzéssel ezelőtt beszéltem meg magammal, hogy az én hozzáállásommal nem lett volna kivitelezhető az sem, hogy hetente többször így kiüssem magam (volt olyan, hogy egy hasonlóan jól sikerült buli után másnap reggel 9-re ott voltam a fitnessórán, aztán a szabad garázdálkodás részt úgy kezdtem, hogy kirohantam hányni egyet), vagyis egyszer-egyszer jó, de életmóddá azért nem fajult volna. Meg hát mi az, hogy elszalasztás? Mindig én döntöttem. És tudom, hogy miket szúrtam el.

Inkább az lehet, hogy ha innen elmegyek, nem fogok fagyasztott rákot venni kilóra, nem lesz 9 eurónyira Madrid, nem lesz tíz országból házibuli, hogy akkor már nem tehetem majd meg mindazt, amit itt igen, és ez most független attól, hogy ténylegesen kihasználtam-e a lehetőséget. Nem lesz lehetőség.

De akarom és várom, hogy hazamehessek és folytathassam, ahonnan elindultam szeptemberben: ezt az örökös átmenetet afelé, amit - remélem - előbb-utóbb életemnek nevezhetek majd.

Pár dolog, amit azért máshogy kellett volna (tudom, "ha az a volna...", csak hogy lássátok: tanulékony vagyok):

1. az elején keményen fel kellett volna lépnem a banya ellen (például azonnal sarkon fordulni, amikor elővezeti, hogy 10 euróval többet kér, és nem hajlandó írásos bizonyítékot adni), vagy más lakást keresni. (És az nem mentség, hogy 11 óra utazás után, este 7-kor ötven kiló poggyásszal kicsit immobilnak és sebezhetőnek éreztem magam.)

2. á, fenét, ott kezdődik, hogy egy hónappal korábban ide kellett volna jönni és járni spanyoltanfolyamra. Így lettek az emberekből barátok.

3. ki kellett volna váltani a sportkártyát és olcsóért járni úszni és Pilatesre.

4. kellett volna bulikat szervezni, nyüzsögni és hívni az embereket (mondjuk ez otthon sem stílusom, de talán kéne, hogy az legyen).

5. pénz:

a). jobban meg kellett volna néznem a kínálatot, és esetleg nem mindig a legközelebbi szupermarketben megvenni azt, ami máshol éppen akciós;

b) jobban kellett volna keresni a webkamerát, mielőtt veszek egy újat;

c) azért nem volt minden ruha, cipő, hajba-és fülbevaló létszükséglet, amit megvettem.

Mindent összevetve azért olyan borzalmas nagy baromságokat nem csináltam. Mondhatjuk, hogy a tanulópénzt euróban fizettem meg.