Beküldte Raya deBonel -
Nofra már feltette nekem azt a kérdést egyszer, hogy boldog akarok lenni vagy sikeres. Nyilván mindkettő, de ha választani kell, mindenképpen a boldogság lenne a prioritás. Ez nagyjából a film alapkonfliktusa is.
Adott egy házaspár, akik valahogy "mások", mint a környezetükben élő sok-sok család. Amennyire én láttam, a különbség annyi volt, hogy őszinték voltak egymással mind a kapcsolatukat, mind az egyéb vágyaikat illetően. Persze emiatt ordítva veszekedtek néha (milyen furcsa volt DiCaprio mély torokhangra szinkronizálva!), de legalább megtalálták a kitörési lehetőséget. Cél: az amerikai álomtól teljesen eltérő családi berendezkedés. A nő dolgozik, eltartja a férfit, aki közben keresi önmagát és azt a munkát, amit szívesen végezne. Mindezt Párizsban.
Amint megszületik a döntés, felpezsdülnek, felszabadulnak, jobb lesz a szexuális életük, a pasi vidáman küld beszólós táviratot a főnökségnek. Ám beüt a villámcsapás: a nő a hirtelen felindulásból elkövetett aktus során terhes lesz, a férfit pedig a táviratnak köszönhetően megkínálják egy zsíros (persze több időt idénylő) állással az ígéretes új iparágban (komputerek).
Végül nem mennek. Nem törnek ki. A férfi mégsem volt "revolutionary", elhitte, hogy a "javíthatatlanul üres" Amerikában is lehetnek boldogok. Nem lettek. Pedig a nő is megpróbált jó feleség lenni, frissen facsart narancslével indítani hites ura napját. "Nem tudok sem elmenni, sem itt maradni" - mondta. Kettejük közül csak ő volt a különleges.
A mellékszereplők legalább olyan érdekesek. A rendszeres időközönként "Juhú!" felkiáltással megjelenő szomszédnéni pszichiátriai kezelés alatt álló fia, aki az egyetlen, aki képes megmondani és megérteni az igazságot; a baráti házaspár, ahol mindketten ugyanarra vágynak, mint a főszereplő pár, csak nem merik egymásnak megmondani, és a film végén a papa a hallókészülékkel (hatalmas az a jelenet!!).
----------------------------------------------------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------------------------------------------------
Akkor még sokkal erősebb volt a társadalmi nyomás: úgy öltözz, úgy táncolj, úgy nevelj gyereket, mint mindenki más. "Elbűvölő" lehetsz, de a "más" már szitokszó. Akik a melletted lévő fülkében dolgoznak, mindent tudnak rólad, de ha bajba kerülsz, "felejtsd el a nevem".
Azt már nagyrészt tisztáztam magammal, hogy nem szeretném ezeket az elvárásokat követni. Talán lehet köztük élni úgy, hogy nem utálnak nagyon. Vagy talán ötven év alatt már változott valami. Posztfordista társadalom: nincsenek normák, minden összekavarodott. De legalább egyre több legális útja van a boldogságnak.
Rettenetesen nyomasztó volt ez a film. Kavargott bennem a GYES rémképe (bezártság a négy fal között, diplomataképzés - avagy hogy tudod rávenni a kölyköt, hogy elfoglaltságai közben ne kerüljön közvetlen életveszélybe), a Jövő (lesz pénzem? és milyen áron?), a Halál (mindannyian arra tartunk, mégse beszélünk, sőt nem is gondolkodunk róla soha), a Félelmek (másoknak nincsenek? a korosztályom részegen ugrándozik az utcán, miközben én felhajtott gallérral igyekszem haza)... és hogy érdemes-e élni egyáltalán. Borongós hangulatban értem haza.
Aztán eszembe jut, hogy egyik legnagyobb Félelmem az, hogy valami rusnya betegségben halok meg még azelőtt, hogy elkezdődne az igazi életem (értsd: hivatás, önállóság, saját család). Ez meg csak azt kell jelentse, hogy azért vannak a tarsolyomban dolgok, amikért úgy érzem, érdemes élnem, nem igaz?