Antennae

Egyszer jártam egy sráccal (nem is kell mondjam: nem sokáig), aki folyton azt kérte, "mondjam meg a frankót", szeretem-e vagy sem, hogy állunk ezzel így szóval.

Szerintetek meg kellett volna? Három nap ismeretség után? Hát istenem, kedvellek, érdekel a folytatás, de ha ezt mondom, azzal úgy lelombozom, hogy inkább akkor mondanám: apukám, vége. Gáz vagy.

Nagyon-nagyon sok pasi nem képes magában tartani az ilyen kételyeket, vagy legalább az intuíció/józan paraszti ész keretein belül magának választ adni rá. Ha minden sms-re két percen belül válaszolok, lelkesen mosolygok rá, a moziban a vállára hajtom a fejem, amikor elindul a kocsijával a jeges úton, utána szólok, hogy vigyázzon magára - ezek olyan jelek, amiket egy nő seperc alatt címkéz, iktat, leltárba vesz. (Aztán ez okozza, hogy ha valami anomália van, rengeteg bizonyítékot fel tudunk sorakoztatni pro és kontra azzal kapcsolatban, hogy ez most akkor egy érzéketlen disznó, vagy csak lemerült a telefonja...)

A másik irányt még inkább utálom, vagyis amikor azt nem érti az illető, hogy le kéne kopnia. Mondjuk, társaságban vagyunk együtt, és ő mindenáron meg akar hívni valahova. De olyan szinten, hogy ha kiejtem a számon, hogy szeretem a főtt csülköt, rögtön listázza a helyeket, ahol jót lehet enni, és melyik este érnék rá? Persze, hogy ilyenkor egy idő után elhallgatok, jobb nem támpontot adni neki. És akkor elkezd beszélni ő. Amiben többnyire nincs sok köszönet, hiszen annyira igyekszik jó színben feltűnni, hogy iszonyú unalmassá válik. És többnyire ezek után úgy válunk el, hogy milyen érdekes beszélgetés volt.

Mit csodálkozom ezen voltaképpen? Én általában finom kis jeleket szoktam küldeni, nem szavakkal, inkább szemvillanásokkal vagy gesztusokkal, és akinek erre nem áll rá az antennája, az nem fogja érteni azt sem, hogy megbukott a vizsgán. Persze akinek meg rááll, azt nem szoktam akarni azonnal elzavarni.

Általában őszinte vagyok, de volt már lehetőségem megtanulni, hogy ilyenkor valamelyes őszintétlenségre márpedig szükség van (pont azokat döngölném szívem szerint a földbe, akiknek amúgy is kevés az önbizalmuk). Nem bírom. Sokkal jobban élvezem a szemjátékot, duplafenekű sms-eket, amik után napokig töprengek, hogy így értelmezzem vagy amúgy, szóval amikor a pasi is húz engem, nem engedi, hogy ne gondoljak rá, pedig bármikor mondhatja, hogy "bocs, ha félreérthető voltam", és összezúz minden reményt.

Naná, hogy olyat is játszom néha, mintha nem venném észre a jeleket. Mellettem ül, és amikor a térdemre akarja tenni a kezét, mintegy véletlenül pózt váltok. Néz rám némán, és olyan kiábrándító-aszexuálisan tudok rákérdezni, hogy "Most mit nézel?", hogy mást nem tud rá mondani, mint "Semmit". De az is megesik, hogy pont ettől ugrik ki a nyúl a bokorból, ha erre ellágyuló hangon azt mondja: "Ezt a gyönyörű nőt itt velem szemben", akkor tiszta a helyzet, operatív síkra tereltük a köztünk feszülő konfliktust, lehet vele szóban is közölni az álláspontomat. (Szerencsére a második verzió Spanyolországban még nem történt, mert itt pont az a szándékom ezzel, hogy nyíltan baráti kapcsolatot tudjak fenntartani olyan srácokkal, akik amúgy hajtanának rám.)

Na, ennyit az én trükkjeimről, remélem, lesz, aki hozzáadja a másik oldalt.