Beküldte Raya deBonel -
Most láttam másodszor a Szerelem a kolera idején-t, és előtte olvastam is. Mindháromszor ütött a történet, de most először gondolkoztam el azon, hogy Lorenzo Dazának talán igaza volt, amikor azt mondta, a szerelem (ebben a korban) illúzió.
Mert ugyan hogyan szerethet egymásba két ember első pillantásra? Persze, a szem a lélek tükre, misztikus összekapcsolódás, mifene, de az is csak megérzés, az meg ugye nem mindig működik hibátlanul. Hány "nagy szerelem" hamvad ki később csendesen, vagy válik ellenőrizhetetlen, pusztító tűzvésszé!
Viszont nagyon jó érzés ez a kezdeti pislákolás, nagyon jó mindenféle szépet elképzelni a másikról, olvasni gyönyörű szavait, lesni egymást - főleg, ha titokban zajlik a románc - és várni az alkalomra, hogy végre egyszer igaziból...
De ugyanolyan izgalmas ez, ha semmi akadálya nincs a kapcsolatnak? Ha csak egy sms-be kerül a randi megszervezése, ha sose kell a srácnak rejtőzködni a házinéni elől, hogy kigazdálkodja szerelme capuccinójának ellenértékét, ha csak azt kell eldönteni: akarom-e azt a macerát, amit egy másik emberrel való szoros kapcsolattartás jelent?
Azt hiszem, így őszintébb a dolog, ha kevesebb is a varázs benne. Pont azért, mert így nincsenek illúziók, annyira megismerheted a másikat, amennyire akarod - vagy nem. Valószínűleg később kevesebb házasság romlik meg, mert nem kerülnek elő meglepetések. Vagy igen. A baj az, hogy az emberek egyik napról a másikra megfordulhatnak és elkezdhetnek varázsra vágyni.
Fermina öregként egy második lehetőséget kapott. Az elsőt elpuskázta, nem merte vállalni a szökést, és ahogy a nagynénje megjósolta, egész életében bánta, pedig nem volt rossz férje, minden szépen alakult. Ennek ellenére maga sem tudta, boldogabb lett volna-e a pénztelen pasival, mert egyáltalán nem biztos, hogy Florentino anyagilag annyira törte volna magát akkor is, ha maga mellett tudja a lányt, és lehet, hogy a nehéz élet tönkretette volna a szerelmüket. Meg aztán, annyira nem ismerték egymást, hogy ki tudja, valójában összevalók lettek volna-e.
Maga Florentino pedig csak kínált, de nem kapott lehetőséget, hogy megtapasztalja a szerelmet, ezért élete nagyobbik részében kísértette, kínozta és nem hagyta nyugodni a beteljesületlenség. Csinált magának egy életet, de a rögeszméjétől nem szabadulhatott és az első adandó alkalommal csapot-papot otthagyott, hogy megszerezze Ferminát. Leírhatatlan az a boldogság, amit egy élet vágya előzött meg. Nem is kell ehhez annyi idő, mindenkinek volt gyerekkorában valami, amit most már kacatnak tart, de akkor annyira akarta és ha megkapta, annyira örült neki, ahogy most már el sem tudná képzelni.
Vegyük észre, hogy a másik fél ezekben az érzésekben sehol sincs! Mind a ketten saját egyszeri döntéseik miatt nyűglődnek, de ez lehetett volna egy másik férfi, egy másik nő, egy rosszul szabott kabát vagy egy bál, ahol nem mertek táncolni. Akkor hát ez nem szerelem. Maguk se tudják, de valójában egy illúzió tette őket boldoggá fiatalon is, öregen is.
Így is lehet szemlélni, meg úgy is, hogy az igaz szerelem mindent legyőz, és milyen gyönyörű és életre szóló és felemelő ez az egész.
Őszintén örülnék a véleményeteknek. Melyik nézőpontra szavaztok?