Gáz van

Aggaszt a téma, épp ezért egyszer s mindenkorra végezni akarok vele. Én ugyan itt biztonságban vagyok (megkérdeztem a gázművek mukiját, aki ma a tulajnő enyhén valótlan bejelentésére (=nincs gáz a lakásban) megjelent, és azt mondta, Spanyolországot Afrikából látják el, ezért amíg a mór megteszi kötelességét, nem lesz gázhiány), de nem mennek ki a fejemből az otthoniak. Meg hát aztán haza is kell mennem egyszer.

Amikor először jött elő a válság (már akkor is kint voltam), az jutott eszembe, hogy ebből akár még jól is kijöhetünk: az emberek végre összefognak, megértik, hogy nem a plazmatévé jelenti a jólét netovábbját, netán kevesebbet kell majd túlórázni a megélhetésért, a multiknak kinő a szívük, a plázacicák végre hosszúnadrágot húznak a mínusz öt fokban satöbbi. A Hair óta motoszkál bennem egy gondolat "a vízöntő koráról", hogy majd sokan felébrednek, megnyílnak, futkos majd köztünk a csí, mint az istennyila, nem tudom normálisan megfogalmazni. Valamilyen spirituális váltást vártam. És bíztam a spánieltörvényekben, amelyek nem engedik, hogy a gonosz, csúnya farkasvilág bekebelezzen (tudat alatt talán ez vezényelte a piroskabát-vásárlást).

Erre most jött ez a dolog. Ami nem fér az agyamba, az az, hogy a világ voltaképpen elég lenne mindenkinek, lenne gáz, lenne víz, és kaja is... ha ésszel használnánk (és mondjuk rászoktatnánk a családtervezésre Afrikát és Indiát, mindegy). Ehhez képest az oroszok ülnek a gázon, amiből van nekik doszt, az ukránok meg lopják, ami nekik kell. Magyarországon meg lassan mindenki fázni fog. Utálok fázni.

És mostanában az indexet is egyre jobban utálom olvasni. Mondjuk elképzelhetőnek tartom, hogy 80 év múlva szemelvény lesz a törikönyvekben a "Túlélési tippek fűtéshiány esetére" című cikk, esetleg hangsúlyozva, mekkora baromság alkoholt inni hideg ellen, hiszen az csak a meleg érzetét kelti, valójában a kitágult ereken át gyorsabban szökik el a testhő. De most ez egyáltalán nem segíti elő a jó közhangulatot, meg az én magánhangulatomat sem.

Amit tettünk ezzel a világgal, a metropoliszok, a mesterséges kaja, fűtés, légkondi, világítás, a virtuális világok, ez mind természetellenes, és elképzelhető, hogy most nagyon vissza fog ütni. Hogy vissza kell térjünk a tanyasi életmódra, rosszabb esetben egyenesen a honfoglaláshoz. Csakhogy a visszacsapó íjak sokat nem érnek az atomfegyverekkel szemben...

Egyszóval amikor ilyenekről olvasok, félek. És tudok ellene tenni? Nem tudok. Úgyhogy mostantól berekesztem az erről szóló gondolatokat, és amennyire tudom, az olvasmányokat is kerülöm. Az embereket is, mert abszurd módon még az abszolút kedves és mosolygós példányokról is az jut eszembe, hogy ha a túlélésről lenne szó, gondolat nélkül mennének a torkomnak.

Gondolatkísérlet: tegyük fel, hogy már csak annyi kajád maradt, hogy egy ember életben maradhat tőle, de ha kettéosztod, mindketten meghaltok. Ott van melletted az, akit a legjobban szeretsz. Mit csinálsz?

Én, asszem, megosztanám. Hátha rossz a becslés, hátha mégis életben maradunk. Ha meg nem, jobb együtt meghalni, mint hogy egyikünk azzal a tudattal éljen tovább, hogy a másik feláldozta érte az életét. Na tessék, már megint ilyeneken gondolkodom.

És az a legfurább az egészben, hogy egy idióta kis dallam (Brown Eyed Girl, aktuálisan mapéldául) azonnal vissza tudja adni az életkedvemet. Akkor tán mégse ennyire súlyos az egész. Mármint nem a válság, hanem ez itt, belül, nekem.

Még valami: légyszi, ha kérhetem, ne csináljatok ti se háborút.