Utolsó nap

Ma múzeumnapot tartottam. Először a Reina Sofíába mentem (vasárnap ingyenes!), de csalódtam. Úgy volt, hogy ez kortárs múzeum, oszt' erre tele van Dalíval meg Picassóval, akik már rég meghaltak!! ;-)

Nagyon sok helyen utalgattak már a Guernicára, de eddig fogalmam se volt róla, miről szól, azt se tudtam, hogy itt van, aztán egyszerre bemegyek a terembe és egy egész falat elfoglal... jujj... NAGY volt. A legérdekesebb adalék hozzá Dora Maar fényképsorozata a kép különböző stádiumaiból. Hány nyelve legyen a bikának meg ilyesmik. Apropó nyelv: Dalí "A nagy maszturbátor"a szerintem komoly fejtörést okozhat azoknak a lelkiismeretes szülőknek, akik karon ülő koruktól vezetik be csemetéiket a kultúra rejtelmeibe...

Szóval amikor kijöttem, úgy gondoltam: igen, ilyesmi dolgokat szeretek én, ha múzeumról van szó, semmi "Mária a Gyermekkel" meg "Szent Sebestyén mártíromsága", és hagyjatok békén "Leocadia de Michelin úrhölgy portréjá"-val is, köszöntem.

Aztán becsületből (meg mer' az is ingyé' van) elmentem a Pradóba, ahol ugye dominálnak a "Bűnbánó Mária Magdeléná"-k... és földbe gyökerezett a lábam konkrétan Rubens Szent Györgyétől, gyönyörűen frizurált ló, fejjel lefelé inkább bagolyra emlékeztető sárkány, amint aktívan megdöglend éppen, a háttérben pedig statikus királylány (mert a szentek is csak akkor akcióznak, ha jó nők vannak veszélyben). Másik kedvencem a több példányban megörökített Szent Bernát, akinek imádkozás közben a Szűzanya (a kis huncut) anyatejet spriccelt a szájába. Volt humora az öreglánynak.

Az itteni időszaki kiállítás a drezdai Albertinum görög és római szobraiból állt, kiegészítve a Prado saját darabjaival. Annyira nem kötött le, pedig szép volt. Szatírológiai ismereteim viszont gyarapodtak: eddig nem tudtam a béketűrő silenus fajról, amelyik olyannyira kiegyensúlyozott, hogy teljes lelki nyugalommal citerázik, miközben valami szatír a háta mögött közvetlenül veri a farkát. Mindez domborműben megjelenítve. A rómaiak számára ez állítólag nem erotikus, hanem szimbolikus. Aha.

Nem tudom nem megemlíteni a két múzeum (két világ, két időszak, a határ a 19. század) között elfogyasztott tintahalas szendvicset. Nekem ez volt az első (huszonhat darab) tintahalkarikám, amit nem hogy elvágni, de még el is lehetett harapni. Az öndicséret büdös, a hal se rózsaillatú, képzelhetitek, milyen szaga volt annak az üzletnek, amelyik azzal hirdeti magát, hogy ő a tintahalas szendvicsről híres. Ajánlom az El Brillante láncot, modern franchise (azt az egységet, ahol én jártam, 1961-ben alapították...), isteni.

Este pedig megörvendeztettem magam egy indiaival. Próbáltam azt a helyet megkeresni, ahol októberben Agathe-tal ettünk, de nem találtam. Lehet, hogy rosszul emlékeztem a nevére? Ugyan a Kama Sutra nehezen felejthető, de a neten csak egy ilyen nevű étterem volt, élő műsorral, ami így egyedül annyira nem izgatott fel. Különben is, ez nem az. Vagy akkor csak rossz helyre ültünk?

Mindegy, abban az utcában, ahol annak lenni kellett volna, találtam egy másik helyet, ahol is egyszer visszakérdeztek, hogy "egyedül???", aztán adtak egy asztalt.

Most először sikerült indiai vendéglőben eljutnom a desszertig. Egy kulfi-t kértem (fagyi csonthéjasokkal és/vagy aszalt gyümölccsel). Egyébként igazán tisztázhatná már valaki a spanyolokkal ezt a kérdést. A "frutos secos" szó szerint száraz gyümölcsöket jelent, de emerre kizárólag a mogyoró-pisztácia-mandula vonalra használják. Persze néha becsúszik közéjük egy-egy csomag "orejón", azaz aszalt sárgabarack, avagy datolya, és kész a kavarodás, amit az indiai bevándorlók aztán nem tudnak kibogozni. Így esett, hogy a peshawari naan, ami pesti szlengben mandulával, kókusszal és mogyoróval töltött lepénykenyeret jelent, itt piros és zöld gumicukorral megrakva érkezik.

És ha már visszafelé idézem a menüt (mert az olyan kúl), megemlíteném még az előételt: paneer tikkát kértem (ez, szegény, olyan, mint a tofu: sajtot hivatott helyettesíteni, de ha nem fűszerezik meg rendesen, se íze, se bűze), de élénkpiros bundája ellenére elég (nomen est omen) tikkadt lett volna, ha nem használom ki a démoni sebességgel oszcilláló pincérek üresjáratait és lopkodok ki az asztalomon felejtett csatniból némi ízletes mangót.

Mindenesetre stílusos utolsó vacsora volt, amelyet egy nagy séta követett. Látva a rémségesen csúnya fém fenyőfákat, égősorokat, mikulásokat, rénszarvasos sapkákat (ügyes keresletterelés folyik: a vicces fejfedők boltjában neonszínű paróka 6 eurótól, spirálos tetejű mikulássapka 5 eurótól kapható, a rénszarvas viszont egységesen 3-ba fáj) megsajnáltam Valladolidban maradt erasmusos társaimat. Értem én, hogy a réunioni "franciák"nak nagy szám havat látni, meg hát messze is van, de én, akármennyit is szenvedtem (nagyrészt a saját hülyeségem miatt) a hazatérésért, le nem lehetett volna beszélni róla. Evidens volt, hogy a retúrjegy másik fele nem februárra, hanem decemberre szól majd...