Beküldte Raya deBonel -
Nem tudtam sokat aludni. Igaz, időm se lett volna rá, de így is tíz perccel megelőztem az 5:35-ös ébresztőt. Elmostam, becsuktam, elzártam, lehúztam, ellenőriztem, levittem... de azzal nem számoltam, hogy a bőröndöm, az nem embernek való, vagy legalábbis nem olyan embernek, amilyen én jelenleg vagyok.
Aki ezt a konstrukciót kitalálta, annak megszavaznék egy kirándulást a Happy Rainbow fedélzetén, mert tutira férfi az illető. Ennek a fajta (kétkerekes, kínkeservvel hajtott) bőröndnek az lehet a funkciója, mint a régi Kínában az aranyliliomnak: a nő ne tudjon férfi nélkül közlekedni. A felét meg kell emelni, ráadásul a fogantyú vídiakemény műanyag (UPDATE: andrás, tényleg, tudtad, hogy a "vídia" szó a "wie Diamant"="mint a gyémánt" német kifejezésből ered? Részletek a blogomon! Nem reklám, csak népnevelés.). Madridban segítségül hívtam egy pár zoknit, de a markomnak addigra mindegy volt.
Tízpercenkénti kézváltásokkal vánszorogtam el az öt percre lévő BBVA fiókig, ahol is két automata található, az egyikre ki van írva, hogy rossz, a másikra nincs, de lehet, hogy áprilisi tréfa (a spanyoloknál ugye minden később van), mert az eltérő információ híján működőnek hitt automata úgy nyelte el a kártyámat, mintha egy hete nem kapott volna enni. Böktem "cancelar"-t, próbáltam PIN-kóddal, de nem hatott se kérés, se fenyegetés, se az állandó vendégnek számító kukabúvár bácsi támogató horkolása. Már épp a 24 órás telefonügyeletet tárcsáztam (lelki füleimben már csöngött a "jelenleg minden ügyintézőnk foglalt, kérjük szíves türelmét..."), amikor végül kiköpte. Azt hiszem, meg se köszöntem.
Vissza a bőröndhöz. További tíz perc vánszorgás után kikristályosodott bennem az elhatározás, hogy fogjak egy taxit. Sorra húztak el mellettem, üresen, de mivel nem voltam húszfős duhaj csoport, nem vettek észre. Telefonon körülbelül ugyanazt a hatást értem el, mint a BBVA-nál, így kénytelen voltam elkommandózni a legközelebbi begyűjtőhelyig. Mondtam már, hogy utálom a péntek estétől hajnalig bulizó fiatalokat?
Az előzőek folyományaként mindössze 5 euró készpénz volt nálam, de a taxis rosszul mérte fel a helyzetet és mindössze 4,35-öt számlázott, pedig akár 10-zel is szívesen maradtam volna adósa.
Madridban mélységesen szolidárissá váltam a kerekesszékesekkel. Biztos ők is vannak néha úgy vele, hogy rohadt kevés az akadálymentes megálló, ráadásul Murphy törvénye alapján ahova én megyek, ott biztos csak lépcső van, és mindjárt három sornyi. Mivel az a veszély nem fenyegetett, hogy aki megfogja a brőröndöt, lelép a zsákmánnyal, nyugodtan elfogadtam kedves mexikóiak segítségét, akik átlagosan a negyedik lépcsőfok környékén vették ki a bőröndöt a kezemből (reprezentatív felmérésünk alapján az emberek úgy gondolják, lefelé nehezebb a cipekedés, mert amikor lefelé mentem, már a második fokon odalépett hozzám a segítő szándékú férfiú). Az utolsó akadály a hostelig a szigorúan monoton emelkedő utca volt, de leküzdöttem!
Egész nap csak szédelegtem. Baromira nem érdekel Madrid. Délután négyre megvetették végre az ágyamat, belevetettem magam és szunyáltam.