Beküldte Raya deBonel -
Azért azt hittem, ünnepélyesebb valami lesz. Mondjuk kidíszítik a Sala de Juntas-t a BBS színeivel, mint a Harry Potterben az év végén az ebédlőt. "Véletlenül" egyébként is a Griffendél színeit használtam a logóhoz. Indokolt volt: a rövidítés jelentése "Boldog Burning Sports", amiből látszik, milyen szervesen beilleszkedett, komoly befolyással rendelkező, megbecsült tag voltam én itt.
Végig fej-fej mellett haladtunk egy másik csapattal (EGEA), ráadásul a helyezések úgy alakultak, hogy a első héten másodikak voltunk, aztán elsők, aztán harmadikok, aztán megint elsők, úgyhogy a mintázat alapján negyediknek kellett volna befutnunk. Na jó, ezt nem mondtam azért komolyan, de korántsem volt biztos, hogy nyerni fogunk. Ráadásul Raul drága megint előjött egy olyan ötlettel, hogy a hajam égnek állt tőle (a végén nem is értem, miért nem vittük oda a fényképezéshez tiszteletbeli hatodik tagnak a zsebszámológépet...), szóval izgalmasra sikerült a végjáték (mennyivel jobb lenne focistának lenni, ott a díjátadón már tudja az ember, hogy ki mit rúgott és hova).
Pláne azért, mert amikor egy óra tökölődés (kábé egy kattintás kiértékelni az öt csapat döntéseit...) után beültünk a teljesen semleges, dekorálatlan terembe, Raul nem volt sehol. Elkezdtek a nagyok beszélni (nem is tudtam, hogy ennyien benne voltak), megtudtuk, hogy ezen a kurzuson elsajátítottuk a csapatban döntés, vezetői készségek, kreativitás, kommunikáció és egyéb nyalánkságok mibenlétét, összekovácsolódtunk, mint különböző karok, korok, nemek és országok képviselői, továbbá hogy az egyetem nagylelkű támogatása nélkül (hetente egyszer, pénteken 6-8 óra között használhattuk a számítógéptermet, amikor az addigra árkon-bokron hétvégéző diákok, akik egyébként klasszisokkal jobb gépeket hordanak a táskájukban és vidáman elwifiznek a folyosón is, már nincsenek ott) nem lennénk itt. Szóval hosszú rizsa volt, de hálásak voltunk érte, mert mekkora égés lett volna már, ha a csapat 20%-a (ha a számológépet is beleszámítjuk, akkor Raul értéke egymagában 16,67%-ra csökken) éppen Simancas és Valladolid között furikázik a nyerés pillanatában.
Amikor már tíz perce kajánkodott a vetítővásznon az "and the winner is..." felirat, annyira izgultam, hogy észre se vettem, amikor Raul végül megérkezett. Elvirával egy ritmusra dobogta a szívünk: BBS, BBS, persze nem ilyen szép nyugodtan, inkább úgy, hogy BÉBÉESBÉBÉESBÉBÉES, de agyunk egyre azt diktálta: EGEA, EGEA, EGEA... Azt hittemm elájulok, ültemben szédültem, mi lesz, mi lesz, mi lesz...
Oldalra néztem, Pablóra. Ő mosolygott. Olyan jóravaló volt az arca, hogy az agyam is átkattant végül arra a vágányra, hogy hadd nyerjen ez a csapat, úgy megérdemelnék (én nem annyira, de erről majd később), és amikor kimondták, hogy BBS...
...elfogytak a sziporkák a levegőből. Tapsolt mindenki, mi is, aztán rájöttünk, hogy ja, ki kéne menni átvenni az okleveleket. (Basszus, annyira nem volt érzékük, hogy név nélkül adták oda, még az aláírások is utólag kerültek rá. Én meg azt hittem, a prezi végén az utolsó diára is felírták a nevünket... A nagy garral beharangozott jutalom meg nem jelent többet, mint hogy visszanyertem a beiratkozási díjat könyvutalványban, ami szeptemberben elég nagy összeg volt ahhoz, hogy az erasmusos közösség egyként hördüljön fel a hallatára, na de azóta krízis van!)
Valahogy úgy éreztem, megint többet magyaráznak bele ebbe az egészbe, mint amekkora durranás tényleg volt. A sok (addig jobbára észrevétlen) közreműködő láttán azért elgondolkodtam rajta: csak én vettem ilyen könnyen? Valójában ez tényleg egy úttörő, bolognai szellemiségű, nehezen keresztülvitt projekt?
Végig azt hittem, a szerencse vezette az áramot Raul számológépében, azért találtuk meg mindig a helyes megoldást. Igazából Raul és Pablo vitték a hátukon a csapatot, Diegónak inkább a szája volt nagy (azért hálás vagyok neki, jelentős hangulatjavító hatása volt), Elvira meg alig szólalt meg. Ebben én is osztoztam vele, de neki nincs olyan mentsége, hogy "egy büdös kukkot nem értek abból, amit hablatyoltok".
Valójában ez volt az első verseny, ahol a nyertesek között voltam (és ott is voltam az eredményhirdetésen), és elég szokatlan érzés volt. Amikor szeptemberben láttam a játék kiírását, egy pillanatig se gondoltam, hogy én is benne leszek az "equipo ganador"-ban. Nem szoktam.
A legfurább meg, hogy utána már egyáltalán nem volt téma, hogy ki hányadik lett (ugyan Pablo még nem tudott leállni, így kereskedelmi márkás termék, úgy selejtarány), a többiek viszonylag egészséges módon rábuktak a Bancaja figyelmességéből elénk hullott svédasztalos morzsákra. Egyébként direkt hernyóság volt már a beszédek előtt olyan tökéletes szimmetriában kihelyezni az ínycsiklandóan illatozó szendvicseket, hogy véletlen se lehessen elcsenni belőle... sorry, éhes voltam. Aztán ittunk.
Virágos jókedvem kerekedett valahogy, egy pillanat alatt megvolt az illúzió, hogy én idetartozom. Csordástul átvonultunk a Buona Vita kávézóba (ez volt a főhadiszállásunk, mondhatnám, a stratégiai központunk) és hirtelen rám jött, hogy koktélt akarok inni. Long Island Red Tea-t kértem, a közismert agybafőbe Red Bullos változata. Már elég rendesen támolyogtam, amikor felkerekedtünk diszkót keresni, és mire odaértünk, már mindegy volt, hogy kizárólag spanyol popot játszanak, meg hogy a spanyol popók erre meg se rezdülnek, és táncra perdültem. Tisztázatlan körülmények között lecsúszott még egy rum-vodka-Malibu, egy véletlenül elém került bacalao (ez valamilyen hal) szendvics meg egy pohár vörösbor.
Mikor hazaértem, Alice meglepetés-cetlijeivel volt tele a lakás, de szerencsére nem mindegyik volt olyasmi, hogy "az utolsó, aki elhagyja az országot, oltsa le a villanyt és zárja el a gázt!".
Összefoglalva: bejött a Skype-on már Barcelona óta díszelgő jóslatom: BBS a nyerő csapat!