Jóanyám

Okaasan wa watashi no brogu wo kaku ga amari suki ja arimasen. És ezt a harakiri-ízű mondatot az se édesíti, hogy én fogalmaztam, japánul.

Miért akarok én mindenkinek megfelelni, még itt is, még ezzel is, ráadásul olyanoknak, akik még egy sort sem olvastak el egyetlen blogból sem? És tényleg, mi a baj azzal, hogy én mindenkinek megmutatom "magamat"?

Évekig írtam a naplómat saját magamnak. Ott is elgyötrődtem egy-egy mondattal, hogy kicsit szellemesebb legyen, vagy emelkedettebb, vagy mi a f*sz. Csakhogy senki nem olvasta, nem is olvashatta. Ebből lett elegem.

Nem egyszerűbb megmutatni magam mindenkinek, akit érdeklek, mint egyesével, hosszas beszélgetésekbe óvatosan becsempészve, de csak szépen, csínjával, nehogy megijedjenek? Nem muszáj olvasni.

Jóanyám mégis kiátkoz a blogolás miatt. Azt mondja, olyan, mint a valóságshow. Én se tartottam sokra BB Évit meg VV Ágit meg a többi majmot, de tényleg, hát mi rossz volt abban a műsorban? A résztvevőknek volt egy jól körülírható céljuk: azért mentek oda, hogy megnyerjék a sokmilliót, meg hogy közben ismertté váljanak, hogy utána majd tudjanak magukkal kezdeni valamit. Volt például az Oki, akit azért jegyeztem meg, mert azért jelentkezett, hogy a pénzből meggyógyítsák a kislányát, aki ugyan közben meghalt, de hát ezt nem tudhatta előre.

Az, hogy a sok hülye néző rákattant, sőt, még szavazott is, már nem az ő hibájuk. Valaki a tévénél ráérzett, hogy ez kell a népnek.

Jóanyám valójában azt se tudja, kire mérges. Leginkább talán erre az egész szép új világra haragszik, ahol mindenkinek a második anyanyelve az informatika, és ő hiába szeretné a fogához verni a garast, mert a pénz csak virtuálisan létezik, eggyel több pixel a képernyőn.