Beküldte Raya deBonel -
A parázs a kenyér dilemmája.
Ez is Nofra szellemi terméke, igaz, hogy addigra már belediktáltam a Solymári Denevér teljes tartalmát, de elvileg ekkora szürkeállománynak diadalmaskodnia kellene az alkohol felett. Nála viszont jól megfigyelhető, hogy ha pusztít a hidroxilcsoport, akkor a beszélőközpontot támadja.
Egész nap azon szurkoltam, hogy a szél és a napsütés párbaja a nap javára dőljön el, de közben a szél is fújja ki a belét is és tüntesse el a viharfelhőket. Amikor elindultunk a kakukkfészekből, másodfokú viharjelzés volt érvényben, az eget több rétegű akvarell kumulonimbuszok borították. Mire ideértünk hozzánk, az ég alja kipirult a széltől, de már látszott, hogy bejön a számításom.
Szalonnát sütöttünk, ami lehet, hogy cikis szombat esti programnak tűnik a kocsmázáshoz képest, de kérem, füst az füst, büdösnek így is lehet lenni. Végszóképp vízipipáztunk még egy kört.
Néha szoktam azzal játszani gondolatban, mi lenne, ha X és Y (általam ismert, egymás számára ismeretlen, nagyon különböző világnézettel bíró emberek) találkoznának és beszélgetnének is. Most egy olyan párosítás valósult meg, ahol a felek ráadásul életem alapjait jelentik. Jóanyám a maga fontolva haladó, tisztességes, tapintatos, két-lábbal-a-földön stílusával, és Nofra, akinek minden mondata mögött ott rejlik valami szamurájlogika és költőien megfogalmazott alapelv. Értem, érzem, szeretem mind a kettőt, ezért volt olyan nagyon érdekes látni, ahogy, ha nem is összecsapnak, de mindenképpen ütköztetik a véleményüket. Jó lenne, ha megszeretnék egymást.
Az említett mondat pedig onnan származik, hogy egy még égő pernyedarab rászállt Nofra kenyerére, mivel ő nem oda figyelt, hanem Jóanyámra, nem vette észre, én meg lepöcköltem róla, aztán később megkaptam, hogy miért fosztom meg őt a föld energiájától... nem egészen normális, ezt már tudom régóta.