Körömcsipesszel

Ilyenem is rég volt nekem: szusszanásnyi idő. Ahhoz pedig már egészen hozzászoktam, hogy tizenkét órára se tudok előre tervezni, mert mindig bezuhan egy telefon, aztán szedegethetem a cserepeket a harisnyámból. Körömcsipesszel.

Szóval tegnap ránéztem az órarendemre, hogy mégis hol kezdem a napomat, erre két üzenet: elmaradnak a délelőtti órák. Maitai rohan, átszervez (konkrétan a reggeli és az ebéd tárgyát kellett felcserélni, azt is leginkább lelki szemeim előtt, szóval némileg bolhából elefánt ez az egész probléma, de jól illusztrálja, miknek vagyok kitéve mostanság).

Azt is tegnap este tudtam csak meg, hogy nyertem (tök jó ez a freeblog, valahányszor benevezek valami játékra, kihoznak nyertesnek) két mozijegyet mára. Maitai rohan, elhív, intéz. Hát akkor ma meglógok a fordításóra végéről. Ja, és szólni Komédiásnak, hogy pénteken ne fél 12-re, hanem negyed 2-re hozza a lazacos könyvet az Örsre... és mi a fene van már megint a pécsi teszttel?

Szóval pörgés, forgás. Lebegés. Az élet valószínűtlen messzeségben forog alattam, mint egy betonbolygó, korosztályos bontásban, számlakivonattal és E-vitaminnal. Pályája kísértetiesen emlékeztet valamire, nem bírok rájönni, mire, nem bírok szabadulni, a levegőben maradtam ezen agyalva, mint Arthur Dent, amikor repülni tanult.

Tulajdonképpen nem is rossz itt. Meglátogatnak mindenféle lények. Griffek. Mormoták, akik valahogy eltévedtek. Tegnap egy szamuráj is elrepült előttem. Néha táncolunk. Az illatába csavarodva alszom el.