Kitartás

Egy kétszintes, jókora családi ház kertjében ácsorgott. Úgy tíz perce mászhatott át a vízszintes, fehér rudakból álló kerítésen – az Isten is megmászásra teremtette - , ujjai még mindig kissé érzéketlenek voltak a hideg fémtől. Ennek köszönhette ezt a pillanatnyi szünetet: meg kellett várnia, amíg tapintása ismét teljes kifinomultságban áll rendelkezésére.

Gyönyörű éjszaka volt, január. Az ég tiszta és olyan távoli, amilyen csak lehet anélkül, hogy a bolygó letérne a pályájáról és hirtelen fejjel (na jó, északi pólussal) lefelé fordulna. Egész rendes hó borította a fákat, de a földön már csak foltokban maradt meg, és Dezsőnek volt annyi esze, hogy ezeket elkerülje. Máskülönben szerette a havas éjszakákat: ilyenkor az ég alja fakó volt, és most azon kezdett töprengeni, vajon van-e kevésbé negatív szó arra, hogy valami világosabb a kelleténél. Lehelete párafelhőket gőzölt a hajnali két órai ürességbe. A fejében kegyetlenül ketyegett az óra, de a keze még mindig nem állt készen.

Nem vesztegethette tovább az idejét, elindult a már napok óta kinézett földszinti ablak felé. Napnyugta környékén foglalta el őrhelyét az utca túloldalán fekete pufi mellényben, cigarettával a szájában. Ha bárki kérdezi, ő a (hogy is hívják őket…) Kenézék biztonsági őre. Ha Kenézék kérdezik, akkor nem látták a Balogh Tibit? Itt lakik egy házzal odébb, itt beszélték meg a találkozót, de nincs sehol. Bár jó környék volt, ahol minden lakásban rejlettek felfedezésre váró értékek, de valójában mind a Kenéz, mind a Balogh család csak a névtábla szintjén érdekelte. Ez a kétemeletes, amelynek a felségterületén Dezső éppen ácsorgott, most ez volt az érdekes. Ígéretesnek tűnt: három autó váltogatta egymást a keskeny beállón, közlekedni viszont csak egy idősebb nőt látott a ház körül, aki mintha egyedül lakna itt. Riasztó egyszer sem pittyegett a három nap alatt. Az ablak, amelyet Dezső kiszemelt, mindig sötét maradt, vélhetően tömör ajtaja még a többi helyiség fényét sem engedte be.

Látómezője peremére egy villámgyors kis alak vágódott be. Kutya? Dezső ösztönösen a spray után nyúlt, de az árny hirtelen lefékezett, gyanakodó kérdőjelbe kunkorította a farkát és egy pillanatra prizmává változott szemével zöld rosszallást lövellt a betörő felé.
- Cica – mormogta Dezső. Még el is mosolyodott – hát nem aranyosak ezek a mérges macskák, miközben olyan kicsik, egy jól irányzott rúgás is jobb belátásra bírja őket? Csak a tekintetük, az olyan félelmetes, mint egy felbőszült asszonyé, harminc évnyi házsártossági gyakorlattal.

A macska a falhoz lapulva elsietett Dezső mellett, és a következő sarkon eltűnt. A betörőt elfogta valami babonás félelem, hogy talán most megy és hozza a gazdiját, és utána eredt, közben gondolatban lehülyézte magát, hogy a macskával húzza az időt.

A macska egy méterre ült a saroktól, tekintete Dezső közeledésére ismét felvillant, de már inkább ismerősen, mint mérgesen: „Ugye, hogy utánam jöttél? Pedig nekem eszem ágában se volt elmenni innen, csak nem gondolod, hogy veled töltöm az időmet” A betörő egy darabig komolyan gondolkozott rajta, hogy odacsalogatja és felveszi egy kicsit, aztán megtorpant, a keze ökölbe szorult. Hol élsz te? A macskaszőrnél nem is kell jobb bizonyíték. Nem érsz rá, az istenit. Hagyd azt a dögöt.

Visszatért hát az ablak alá, és örömmel nyugtázta, hogy a keze ismét tökéletesen az uralma alá került. Még egyszer ellenőrizte az utcafrontot, mert nagyjából ez volt az utolsó lehetősége, hogy totális lebukás nélkül kimagyarázza magát. Én vendég vagyok, és elfelejtettem kulcsot hozni. Nem, rossz kulcsot hoztam el. Ja, hogy ez nem is Kenézék háza? Hát, akkor hiába próbálkozom a kulccsal. Hehe, akkor talán mennék is.

Sehol senki. Dezső közelebbről is megvizsgálta az ablakot. Újfajta, műanyagból készült példány volt. Korábban dolgozott egy ablakgyárban, és rájött, hogy ezek annyira egyformák, hogy lassan már nem a börtön, hanem az ilyen gyárak ontják majd magukból a képzett betörőket. Elővette belső zsebéből a szerszámait tartalmazó nagyobbacska szemüvegtokot, és piszkálni kezdte a zár környékét. Nem egész két perc múlva az ablak nesztelenül nyitható állapotban volt. Dezső gondosan elpakolta a szerszámokat és felhúzódzkodott a párkányra. Bal kézzel finoman betolta az ablakot, jobb lábát puhán benyújtotta a szobába, és egy asztalt érzett maga alatt, papírok lanyha kupacát. Maga után húzta a másik lábát is, majd jobb kézzel becsukta az ablakot. Bent volt. Diadalmasan nézett körül (van, létezhet ennél izgalmasabb mesterség, idegen emberek lakásában mászkálni úgy, hogy nem tudnak róla, és elvenni mindenüket, ami csak megtetszik?), és baromira meglepődött, amikor valaki visszanézett rá.

Az első, lapockatájból végbélig leszaladó sokk féloldalasan bevillanó mentőötlete az volt, hogy ez egy tükör. De hamar rá kellett jönnie, hogy nem az. Tőle balra, a falnál egy ágyában felülő nő bámulta őt tágra nyílt szemekkel. A megbolygatott ablak résnyi nyílásán át beszökött a fény, és kettéhasította döbbent arcát. Fiatal volt, és olyan szép, hogy ha a fény történetesen glóriát vetített volna a feje fölé, az ember nem nézte volna meg jobban, hogy megbizonyosodjon róla: csak a szeme csalta meg.

Dezső a szája elé tette az ujját, noha tudta, hogy ez általában reménytelen. Tapasztalt betörő ilyenkor azonnal sarkon fordul és elmenekül. Rosszabb az ilyen, mint egy riasztó, mert ez még meg is jegyzi az ember arcát. Azokon az óriási szemeken át minden beözönlik a kócos kis fejébe, és a félelem gondoskodik róla, hogy elég jó felbontással ott is maradjon. Egy kurva biztonsági kamera egy ilyen csaj. A lány azonban nem sikított. Ez, Dezső ismeretei szerint, egyet jelenthetett: a ház nem a sajátja. Csak az nem kezd el azonnal rendőrért kiabálni, akinek nincs érdekeltsége az ügyben. Néma, rémült kis nyuszi, történetesen idegen lyukban.

Akkor kezdjünk új játékot, gondolta a betörő. Ha elhiszi, hogy veszélyes vagyok, talán még fegyverem is van (mint ahogy nincs), meg fogja mutatni, hová dugta a pénzt a mama. Dezső lelépett az asztalról, a kezét a lány felé tartotta, időnként ellenőrizte, hogy még mindig akkora szemekkel nézi-e, és az ajtó felé oldalazott. Kikémlelt a folyosóra. Csend telepedett a fogason lógó hosszú kabátokra, szinte érezni lehetett, ahogy a lányszoba légáramlatai végigsimítják a csukott ajtókat, beszöknek a kulcslyukakon és valahol messze megtörnek, visszakanyarodnak. A legközelebbi helyiség, ahol esetleg tartózkodhatott valaki, megnyugtató messzeségben derengett. Hát akkor nincs más hátra, mint megdolgozni a kicsikét.

Dezső megkönnyebbülten ment az ágyhoz, az ágykeretre támaszkodott és magára öltötte legsötétebb arckifejezését, mintha egy másik ember lenne, más, mint az, aki az imént tetőtől talpig lefagyott a lány pillantásától. Fő a hatás.

A trükk bevált feljebb húzta a takarót és kinyitotta a száját, de Dezső még idejében ráugrott, egyik kezét a szájára tapasztotta, a másikkal a nyakát kapta el. Jesszus, mint egy madáré, olyan vékony.
- Ne dumálj – suttogta a fülébe. Ahogy megmozdult, érezte magán az ijedtség verejtékének csípős szagát. Megrázta a fejét. Miért nem zárja ki az orra a szagokat, mint máskor? Igaz, még soha nem találkozott senkivel éjszakai útjai során. Nem volt gyakorlott betörő: még csak négy hónapja csinálta, amióta elvesztette a munkáját az önkormányzatnál. Már hetekkel korábban tudta, hogy ez lesz, és elkezdte figyelni a felügyelete alatt futó adatbázisokat. Hol jelentettek be bármit is? Vagy inkább: hol nem jelentettek be semmit, se öröklést, se építkezést, se adásvételt? Ahol nyugalom van, ott megmarad a pénz. Neki sose volt nyugalma, de eddig nem törődött semmivel. Most figyelnie kell, mert ha elrontja, abból betöréses rablás lesz. Így még lehet baráti látogatás is a neve, ahonnan ajándékokkal távozik az ember.
- Mutasd meg, hol a pénz! – mondta. – Akkor nem foglak bántani. Oké?

A lány mondott valamit, és Dezső ujjai akaratlanul is megmozdultak, mire a lány odakapott a kezével. Az ujjai hidegek voltak, mintha ő is kint járt volna a kertben. Dezső szorított a fogáson, és a lány ajkán halk szavak buktak ki. Dezső nem értette. Mintha idegen nyelven beszélt volna.
- Ezt vehetem igennek? – kérdezte. A lány próbálta lefejteni a férfi ujjait a szájáról.
- Leveszem a kezem, de ha ordítasz, kitekerem a nyakad. Világos?

Azzal óvatosan elengedte. A lány a falhoz mászott ültében, és a nyakát tapogatta. A tekintetében végre az a félelem és fájdalom tükröződött, ami Dezső szerint a megfelelő lelkiállapot egy hasonló helyzetben lévő hölgy számára.
- Nö m’zsöne pá… - pihegte a lány. – M’sziő, nö m’zsöne pá.
- Mi van? Nem tudsz magyarul? – kérdezte Dezső.
- Szvi dézolé, zsö nö kompran pá. Zsö szvi franszész, pá ongroász.
- Na, bazmeg, akkor mutogatni fogok – mondta magának Dezső, és a pénz nemzetközi jelét mutatta, aztán a lányra bökött, és tanácstalanul vállat vont.
- Lárzsan? Zsö nö lö szé pá, kroájémoá…
- Idefigyelj, pénz – mutatta megint Dezső – vagy ékszer – gyűrűket és fülbevalókat mutatott – vagy laptop – ujjaival zongorázott egy képzeletbeli billentyűzeten – vagy akár slusszkulcs – beindított egy képzeletbeli autót – csak van? Valami? Valami?
- Válámi? – kérdezte a lány, érezte, hogy ez a szó fontos a másik számára, hát igyekezett utánozni. Dezső sóhajtott. Lassan kezdett mást is hallani, mint a fülében dübörgő vért, de annyit már tudott, hogy bármekkora mázlija is volt, mostantól nehezebb dolga lesz. Szétnézett a szobában. Az asztal előtt jókora, formátlan hátizsák hevert, és észrevette a diszkrét asztali lámpát is, amit még jó, hogy nem vert le mindjárt érkezésekor. A távolabbi sarkok homályba vesztek, csak egy kézitükör éle tükrözte vissza a kevéske sárga fényt, amit Dezső eresztett be. Foszforeszkáló csillagok pislákoltak a falon, közvetlenül a plafon alatt. Néha, ha erőltette a szemét, észrevett szabálytalanul belógó formákat: talán ruhák a földön, egy akasztós szekrény kicsordult tartalma vagy egy babzsákfotel.
- Válámi…  - ismételte Laure, és úgy tett, mint aki erősen töri a fejét.
- Il i á an libr… - mutatta két szétnyitott tenyerét, és a szoba túlsó sarkába mutatott. – Porté, szilvuplé.
- He? – Dezső érezte, hogy egy új elem került a társalgásba. Arra ment, amerre a lány mutatta. A szeme valamennyire már hozzászokott a sötéthez, de majdnem túl későn vette észre, hogy szilárd feketeséghez közelít: egy könyvespolc állta útját. Ennek megörült: persze, van, aki oda rejti a pénzét. Felállt és nézegetni kezdte a könyvek gerincét. Nagyon közel kellett hajolnia, hogy a sötétben ki tudja őket betűzni. Nem olvasta végig a címeket: a többségét úgysem értette.
- Á gós! Á gós! – mondogatta Laure. Dezső visszanézett rá, és a hideg kéz intései balra irányították. „Ágós, ágós” – mormogta szemét forgatva, háttal a lánynak. Amikor azonban rábukkant a szótárra, már értette, mit akar. Odavitte neki, és megvárta, amíg kikeresi benne a „cambrioleur” szót. Laure rámutatott, és Dezső bólintott. Legalább ezt sikerült tisztázni, hogy ő betörő. Belül megint megszólalt egy hang, a törvényszegők önfenntartási ösztöne: mit vacakolsz ezzel a csajjal? Miért nem hagyod a francba és mész megkeresni, amiért jöttél?

Dezsőnek most az egyszer volt válasza a hangnak. Először is, faszikám, azért, mert ha itthagyom, simán hívhatja a zsarukat. Kinyírni nem akarom, annyira azért nem vagyok elvetemült. Meg hát szebb is, ha ő mutatja meg, mit vihetek, mit nem. Mindezt egy szál erőszak nélkül. Na jó, egy szál mondjuk volt, de egész vékony szál, mint egy pókfonál, semmi esetre sem szálfányi méretű. Hol jár az eszed? – kérdezte a hang.
- Messze – mondta a lány, egész jó kiejtéssel. Dezső ránézett. Kiderült, hogy a szótárból kereste ki a „loin” szót. A lány a pénzt mutatta, ahogy korábban a betörő.
- Hol? – kérdezte Dezső.
- La bank – mondta Laure. Rámutatott a „maison” szóra, és megrázta a fejét, nyomatékul még a kezét is.
- Itthon nincs pénz, azt mondod… - mondta Dezső. – És vajon magyar-francia szótár, az van?

Visszament a polchoz. Aki keres, az talál, ilyenből is volt egy. Dezső kikereste az „ékszer”-t, és Laure orra alá dugta.
- Átan – mondta a lány, félretolta Dezsőt és felkelt. A betörő nem állta útját. Fogalma sem volt, mit csinálna vele, ha netán menekülőre fogná. Erről persze szó sem volt. Laure szégyellősen lejjebb húzta rövid hálóingét, aztán tétován elindult az asztal felé. Dezső nézte, amint a talpa visszahajlik, ahogy lép, a levegőben egyensúlyba kerül, majd a padlóra gördül. Az idő lelassult, vagy csak a lány mozgott túl lassan?

„Nem az én szakmám ez” – villant Dezső eszébe a gondolat éppen akkor, amikor a lány fehér zoknijai, mint két szabad utat jelző sorompó, megállapodtak az asztal túlsó végén. Laure lehajolt, kirángatta a kislámpa dugóját a konnektorból, és az ágyhoz hozta. Keresett egy másik konnektort, és fényt gyújtott. Visszaült az ágyra, és készségesen a szótárért nyúlt. Dezső egyre hülyébben érezte magát, ahogy derékfájásig hajolva, mint egy utcai lámpa, a „bijou” szót böködi mutatóujjával.
- Á, bizsú! – mondta Laure, de válaszolni már nem volt ideje, mert kintről ajtónyitás hallatszott. A betörő megmerevedett, legszívesebben állólámpává változott volna, lehetőleg rojtok nélkül, nehogy dübörgő szíve meglökje őket. Dezső érezte, hogy a gerince mentén lehull egy verejtékcsepp. Érkezése akkora zajt ütött a fejében, hogy beleszédült. A lány legalább annyira megijedt, mint Dezső, rávetette magát a lámpára, lekapcsolta, megragadta a betörő csuklóját és a földre rántotta. Ott maradt mellette ő is, a fejük szinte összeért. Léptek közeledtek, aztán csend lett. „Most fog benyitni” – tudta Dezső, nem gondolta, nem félt tőle, tudta. Laure háta remegett a szeme előtt.

Percekig maradtak így, de semmi nem történt. Akárki is járkált az ajtó előtt, nem nyitott be. Laure felsóhajtott, felült, és egy darabig nem merte megint felkapcsolni a fényt, pedig az ajtón át nem lehetett látni. Zihált, mintha nagy veszélyből kitartó futással menekült volna meg.

Dezső ebben a helyzetben, tiltakozva bizsergő fenekével a földön, nem mert megint előhozakodni az ékszerekkel, de úgy érezte, valamit mondania kell. Most már tökéletesen látott az utcai lámpa fényénél is. Megbökte Laure-t, és a „félelem”-nél nyitott szótárat nyújtotta felé. Pillanatnyilag ez volt az egyetlen közös pontjuk.
- Ma tánt – nyögte Laure, és nyirkos ujjakkal hajlítgatta a lapokat. Dezső a francia-magyarért nyúlt, de hirtelen megjelent a szeme előtt a németkönyv Familie című fejezete, a vörös, bodorított hajú nő, akinek a neve alatt a „Tante (e)” felirat szerepelt.
- Aha, a nagynénéd. De miért félsz tőle? – kérdezte. Képtelen volt a sötétrózsaszín szoknyás rajzolt figurát összefüggésbe hozni azzal a rémült reszketéssel, amit az imént látott. Árthat bárkinek is egy Tante, aki, emlékezete szerint, sárga gyöngysort hord a nyakában?
- El mö déteszt – mondta Laure, abban reménykedve, hogy a betörő ennek a jelentését is kitalálja. Aztán látta, hogy nem, és megmutatta a „détester” szót.
- Utál. Ő téged, vagy te őt? – kérdezte Dezsőt, felváltva mutatva az ajtóra és Laure-ra. – És nekem miért nem hót mindegy ez az egész? – tette hozzá folytatólagosan. Semmi mást nem akart, mint kijutni innen, képletesen szólva tele gatyával, ha már egyebet nem talált.

Laure nem válaszolt, felszegett fejjel hallgatózott egy kicsit. A wc zubogása, csoszogás és az ajtó csukódása elárulta a nagynéni útvonalát. Ha nagybácsi lenne, még jobb lenne, a horkolásból tudnánk, mikor alszik el, gondolta Dezső. A lány ismét felkapcsolta a villanyt, és most először Dezső arcába nézett.

Volt benne valami idegenes vonás, amiből lehetett tudni, hogy külföldi. Talán széles, az emberi arc szokásos vonalaival nem törődő járomcsontja, ami pajzs alakúvá tette egyébként szép arcát. A nyakán élesen rajzolódtak ki a vízszintes ráncok. Fehér pántok és sárgás fény csíkozták vékony vállát. Barna szeme fáradtan próbált egy pontra fókuszálni.
- Zsö szvi Lór – mondta, és kezet nyújtott.
- Heló – felelte Dezső, de nem mondta meg a nevét, ennyi józan ész még maradt benne. – Bizsu… nincs? – próbálkozott megint ezzel, de már maga sem értette, miért érdekli annyira. Nem reménykedett már abban, hogy bármit is megkaparinthat. Laure az ajtóra mutatott.
- El nö léz aset pá – mondta gyűlölettel teli hangon. – Zse nané an.

Dezső valamiképp megsejtette, hogy a nagynéniről van szó. A lány szemöldöke fölött mérges fodrokba borzolódott a bőr. A betörőt meglegyintette a hideg levegő, amit ő engedett a szobába maga után. Felállt, hogy becsukja, mire Laure visszabújt a takaró alá. Hátat fordított Dezsőnek. Fáradt volt, befejezettnek tekintette a társalgást, és nem érdekelte, hogy betörő van a házban, ami tulajdonképpen a nagynénjéé. A betörő hülyébben érezte magát, mint eddig bármikor. Bemászott egy idegen házba, egy francia lány szobájába, aki felébredt, beszélgetett vele, pedig egyetlen közös szavuk sincs, megúszták együtt a nagynéniveszélyt, majd ezek után csak úgy visszafekszik, ő meg áll itt csordultig adrenalinnal, egy kanyi vas nélkül?

Eltartott egy ideig, mire ezt így lefuttatta magában. Majd valahogy beügyeskedi az ablakot maga mögött. Visszatette a polcra a szótárakat. Megállt. Újra levette a magyar-franciát, kinyitotta. Az ágyhoz sétált, megkocogtatta Laure vállát. A lány úgy fordult meg, mint akinek listája van azokról, akik jelen pillanatban felébreszthetik, és Dezsőt ezen személyek egyikének tartja. A betörő ujja az „endurance” szóra mutatott. Kitartás.