Kiakadás

Visszadátumozott síbejegyzés

jan. 23.  

Nem is rémet, hanem valami természetfeletti mutáns szörnyet álmodtam. Már nem voltam középiskolás, mégis Cirillel volt óránk, akit mellesleg tolószékben hoztak be (IVVH igazságot szolgáltat a lélektől a testnek). Rögtön elkezdte a szokásos dolgait, hogy miért mosolygok, meg egyáltalán.

Az órának vége lett (nagy gyakorlatom van ezek túlélésében, egyszer még azt is megálltam, hogy kicsengetésig ne sírjam el magam), aztán valami dolgozatot kellett beadni, amiről tudtam, hogy a Gedeon már adott rá egy ötöst. Eléraktam, erre kitépte az egészet, és szidalmazni kezdett. A többiek már kimentek.

Azzal támadott nekem, hogy kibírnám-e pár óráig, hogy nem akarok minden férfit magamba bolondítani. Állítólag az, ahogy ülök, ahogy nézek, már az kihívó, ördögi és maga a fertő. Mindezek után meg akart csókolni, alig győztem lebirkózni magamról.

Rendben van, hogy facsargat a lelkiismeret, de miért éppen ő koppint az orromra ezzel?

Szóval már vacakul indult a reggelem, ezután még Bertre is várnom kellett volna. Írtam neki, hogy ne haragudjon, de most ki kell dolgoznom magamból a feszültséget, és egyedül mentem síelni. Ebédtájban már nagyon árva voltam, úgyhogy felhívtam Carlost. Röviden találkoztunk, és jó kedvem kerekedett, ahogy elmondta, hogy az ígéretesnek látszó csajról kiderült, hogy házisárkány. Elég volt neki egy, két évig, nem igaz?

Este jött aztán a bitang kiakadásom. Kisütöttem különben, hogy a lelki társas mizériának az lehet az oka, hogy akik egy napon születtek, azokban mégis van valami közös, nem? Jóanyámat meg már szokom egy ideje. Na de ezt előadván megkaptam, hogy ugyanolyan leszek, mint Jóanyám. Ez még nem lett volna baj, csakhogy a megfelelő átvitelekkel már kissé pixeles a kép...

Hogy ordítottam, mint a fába szorult féreg, az egy dolog. Hogy csapkodtam az asztalt, az egy másik. De az Univerzum legnagyobb lúzerének nevezni valakit, aki szemben ül veled, az már nem dolog, hanem hülyeség.

A franc egye meg, mindig sikerül lejáratnom magam valamivel. De tök jól fogadták. Úgy szép az élet, ha zajlik, nem igaz? Mindenesetre ezek után Bert is elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen a "There is things in the air" dicstelen emlegetésének. Mondjuk ha én tudnék (végre egy) emlékezetes baromságot mondani, és utána azt idézgetnék, hát, én annak örülnék. Nyilván mindenki olyan bántást kap, aminek nem örül, különben nem lenne bántás.