Fogyik

Visszadátumozott síbejegyzés.

jan. 21.

Ma tudtam először igazán értékelni az eddigi napsütést, ugyanis ma tejföl köd és sűrű hóesés fogadott. Mi voltunk az első és talán utolsó őrültek, akik felpróbálkoztak a 2700 m-es csúcsra. Akkora hóekét, mint amekkorában onnan lejöttem, a világ egyes pontjain szemérem elleni vétségnek titulálnak.

Délben meguntuk és bementünk kicsinyég pihenni a szobába. Természetesen azonnal kisütött a nap. Visszaevickéltünk a pályára, ám ekkor magyar szó hatol fülembe:

- Persze, most jönnek ki az emberek, bezzeg mi a ködben is nyomtuk!
- Az embereknek elege lett a tejföl ködből a csúcson - feleltem. Nem egy nagy válasz, de ráébreszti a snowboardos mindenit, hogy itt lépten-nyomon magyarokra kell számítani.

A sapkám átment szélkakas üzemmódba, úgyhogy sokkal többet nem láttam, mint délelőtt.

Tetszik nekem ez a síterep, nemcsak mert közeledtemre megjuhászodva csippant egyet a felvonó kapuja (nincs több kabátujjból való bérletráncigálás), hanem mert a fogyatékosokra is tudnak úgy figyelni, hogy a többieket ne zavarja.

Láttam például egy ülve síelőt (nem tudom, mi a hivatalos neve, egy talpon álló szerkezetben ül a faszi, és két, kis talppal felszerelt bottal kormányoz), amint felvonózott. Lelassították a kedvéért, aztán az emberke felszólt a tetőre, hogy hányas székre figyeljenek. Azt hiszem, ha nem tudnék rendeltetésszerűen síelni, inkább sakkoznék.

Volt egy értelmi fogyatékos csoport is, külön oktatóval.

Carlos egyébként nagyon ügyesen halad a síeléssel, sokkal többet tud, mint én annak idején. Csajokkal síel együtt, ráadásul az egyik sikeres Mensa-tesztet írt. Több se kell az én drágámnak... Legalább nem értékelem túl magam, amiért átmentem a rostáján.