Jordánia

Eredetileg egyáltalán nem terveztem most Jordániába menni, mert egyedül nem igazán mertem, Ramadán van, meg egyébként is, Petrát már felrobbantotta az Iszlám Állam*, minek menjek én oda? Aztán Habibi megjelenésével egyre inkább úgy nézett ki, hogy ezt nem kerülhetem el. Kis különítményünk még egy jordániai útlevéllel is felszerelt palesztin lányt (nevezzük csak Queennek), meg egy amerikai útlevéllel felszerelt izraeli lányt (őt már ott is Lucynek neveztük, bár a haja meg a ruhája alapján minden helybéli azonnal kiszúrta, hogy szomszéd) tartalmazott, ebből adódóan minden ellenőrzésnél volt mitől félni.

Mindjárt a határon például a Gopro tokján akadt ki szörnyen a határőr, majd miután engem kikérdezett angolul, hogy mi az, Habibinek magyarázta nagy hangon, arabul, hogy ez, mivel víz alatti felvételekre is képes, Jordániában illegális, és mennyire ne mutassuk meg senkinek, és hogy mennyire rendes ő, hogy nem kobozza el. Nem tudom, borravalóban reménykedett, vagy mi, de hogy nagy hülyeséget beszélt, az biztos, mindenesetre utána eldugtam a kamerát a szennyesem közé, hátha ott senkinek nem lesz kedve kotorászni.

A dolog szépséghibája volt, hogy mindenemet magammal kellett vinnem, alkalmasint a hátamon, mert onnan már nem mentem vissza a kibucba. Ez jelentett egy 65 literes túrahátizsákot meg egy 33 literes hátizsákot, dugig rakva mindkettő. Élmény volt fel- és levenni őket. Aqabáig volt fuvarunk, onnan busszal mentünk Ammánba. Ebben csak az volt a szörnyű, hogy Ramadán lévén nem ihattunk vizet se (állítólag ezért be is börtönözhetnek) nyilvánosan, arab ország lévén meg nem is foghattuk meg egymás kezét. Ekkor nagyjából eldőlt, hogy én tartósan nem fogok ideköltözni, de amúgy is van mentségem, a "nő megy a férfi után" elv nem érvényes, ha a férfi a harmadik világból** jön.

A főváros közepén, az autópálya mellett ezen a placcon beduinok laknak, tevékkel. "Biztos az övék volt a terület és nem adták el" - vont vállat Habibi. Nekem mondjuk ez egészen elképesztő.

Az egész tartózkodásra jellemző volt, hogy önhibámon kívül hülyeturista voltam, ugyanis mindent a fejem fölött vitattak meg, és én csak akkor értesültem róla, hogy valami történni fog, amikor szóltak, hogy jöjjek, visznek. Így jutottunk el valami unokatestvér taxis haverjával*** Irbidbe, Habibi családjához. Ez főleg úgy érdekes, hogy a tesói tudták, mi az ábra, de a szülők szemében én csak a kibucban megismert ártatlan kis európai voltam. Mondjuk miután kiderült ennek az ellenkezője, se alhattam a kedves szobájában, de ezért kárpótoltak a gyerekkori fotói, amikkel az egész lakás ki volt tapétázva. Hálás vagyok az olyan szülőkért, akik azzal égetik a kölykeiket, hogy kéretlenül előkapkodják a családi fotóalbumot a barátok előtt. Habibi konkrétan bebújt szégyenében egy konyhaszekrénybe, miután tíz percig üvöltött, hogy "Leeees!". Pedig akkor még nem is néztünk focit, csak ez arabul a "Miéééért?". Pedig kétévesen még milyen aranyosan csócsálta azt az uborkát.

Vacsora, tea, whisky**** és erkélyen ücsörgés következett. Átjött Lucy is a maga házigazdájával, és suttogva megbeszéltük, hogy ők mit ettek (nem tudja, de ott is kint volt a falon az összes testvér diplomázós fotója). Egy idő után kocsival felkerekedtünk, hogy megnézzük valakinek a rottweilereit. Ez volt egy normális, kedves, farkcsóválós nőstény, meg egy vérszomjas, brutális, 80 kilós szörnyeteg, akit ki se lehetett engedni a kennelből, és már így is acsargott ránk. Bementünk, tea, arablaty*****, nekünk meg bekapcsolták a tévét, szerencsére Harry Potter ment angolul, ezzel Lucy és én is boldogok voltunk. Mire ők végeztek, már annyira fáradt voltam, hogy Habibi is megijedt, és hagyott aludni, pedig nem ez volt a terv.

Másnap bementünk busszal Ammánba, és (ahogy ezt később az izraeli határon is igyekeztem hangsúlyozni) bemenekültünk a Ramadán elől a Buffalo Wings&Rings nevű műintézménybe, ahol nem csak hogy van kaja, de alkohol is, rendeltünk egy 6-10 főre szóló menüt négyen, aztán még sört. Jött DJ MJ, aki borzasztóan rossz DJ, de a kibucban csak ő volt, ráadásul külsőre kiköpött Stromae, és amúgy jó arc. Amikor ez a program kifulladt, Habibi meg én hívtunk egy Ubert (ebben az egyben mondjuk Jordánia megelőzi Magyarországot, mondjuk gyanítom, azért nem tiltották még be, mert ugyanúgy nem értik, mint a Goprót meg a kártyás fizetést) és elmentünk a Holt-tengerhez.

Na itt aztán mindenki illetlenül öltözve rohangált, és abból se csinált senki problémát, hogy nem voltunk házasok. Persze így is elég mézeshetesre sikerült a dolog, bár a tenger kissé keserű.

A táblánál volt a vízszint 2000-ben, most meg látjátok, hogy hol van. Ennyit az izraeli vízgazdálkodásról. A tenger persze vicces, lebeg benne az ember, csúszós lesz tőle a bőröd, keserű a hajad, és ne kerüljön az orrodba, tényleg ne.

A tengerezés után a változatosság kedvéért visszaubereztünk Ammánba és elmentünk enni DJ MJ kedvenc kávézójába, ami egy hipszter hely volt, persze Habibinek nem volt elég "zafar", azaz húsos, zsíros és fűszeres, szóval ő odaszervezte egy muzulmán haverját és meghívatta magát iftarra******. Mi addig telefonbetyárkodtunk, Queen hívogatta Facebookon mindenkinek a leggátlásosabb férfi ismerőseit, és megkérdezte tőlük, hogy vajon van-e esély, hogy egymásba szeressenek.

Ilyen volt a kilátás, persze csak miután az evést befejeztük, mert Ramadán!

Utána belopóztunk muzulmán barát szürreális lakásába. Az ágy egy matraccal bélelt szakadék volt, a fürdőszobában minél tovább húztam össze a vizet, annál több jött még valahonnan, és egyébként se lehetett sokat kolbászolni a rejtélyes lakótárs miatt. Még előző este béreltünk egy kocsit, titokban örültem neki, hogy nem kell vezetnem, mert az arabok olyanok az úton, mint az olaszok, csak még rosszabbak (3 felfestett sávon 4 kocsi, index helyett duda, meg egyébként is), Habibi viszont nem csak hogy gyakorlatlan, hanem tolatni konkrétan nem is tud, és nekem parkoláskor azt kell eldöntenem, hogy a büszkesége vagy a kocsi sérüljön.

Másnap aztán felpakoltuk a csajokat és elmentünk Petrába (többrendbeli eltévedés és görögdinnye után, miért ne). Itt aztán kimaxoltuk a turistáskodást. Habibihez, a Jack Sparrow-szakállával (a mellékszőrzetet vasszigorral leborotváltattam vele) meg a baseballsapkájával, mindenki angolul beszélt, annál nagyobb megrökönyödés, mint ami akkor volt, amikor megszólalt a helyi arab dialektussal, csak akkor lett volna, ha én teszem ugyanezt (dolgozom rajta...).

A legtöbben ezért mennek Petrába. 2000 éves, sziklába vájt templomok, kincstár, sírok és egyéb épületek. Mindez persze lenyűgöző.

Tevékkel minden jobb.

Teljesen beleszerettem ezekbe az állatokba. Már az ammáni buszon folyton sikongattam, hogy "Jamal!!" avagy "J'mell" (ez állítólag a többesszám). Egyrészt nagyon lazának néz ki az arckifejezésük, meg ahogy ügetnek, másrészt milyen vicces már egy állat, amelyik úgy csukja magát össze, mint egy rosszul megtervezett ruhaszárító. Erről többet később.

Szóval a híres Kincstárig meg a sírokig

még el lehet jutni gyalog, de a monostorhoz már mindenképp ránk akarnak sózni egy szamarat. "1000 lépcsőfok!" - győzködnek a gyerekek. Mi meg akkor még sóherek vagyunk. Lefelé megszámoltuk, nekem 802, Lucynek 785 jött ki (lehet vitatkozni, hogy a töredezett sziklát milyen kidolgozottsági foktól számítjuk lépcsőfoknak), mindenesetre nem papsajt, főleg, hogy felfelé nincs vízvételezési lehetőség (kit érdekel már itt a Ramadán!). Queen fel is adta egy ponton, mi azért másztunk még, egészen idáig:

sőt:

holdbéli táj. Fent találtunk egy kismacskát meg egy beduint, aki a szikla szélén produkálta magát. Mire ezzel végeztünk, már kezdett fenyegetni a naplemente, meg ki is voltunk purcanva, ezért eldöntöttük, hogy befizetünk erre a tevés történetre.

Mire visszaértünk arra a pontra, ahol már a tevéknek is oké a dolog (így visszatekintve jobb, hogy nem a sivatag hajójával akartunk lépcsőzni), már csak három hátas volt, így mi Lucyvel meghitt közelségben osztoztunk - nem röhög - Shakira nyergén.

Ő volt az, beépített légycsapdával, hogy ne ránk szálljanak. A két kiálló pingpongütőnyél az én szemérem-, illetve Lucy farkcsontjába ékelődve nyerte el végleges formáját.

A tevével az a probléma, hogy úgy áll fel, mint ahogy hippogriff a Harry Potterben leszáll: a hátulja van feljebb. Elsőre elég meghökkentő élmény. Lefelé persze fordítva. Ja, és magas, 2,5 méternél ülsz rajta. Egyébként tényleg ringatózik, kivéve, amikor fellép egy peremre vagy ügetni kezd, az elég félelmetes. És tud menni rendesen! Shakira nem volt már annyira virgonc, gondolom, egész nap járatták. Tényleg, vajon a tevék (és a lovak) szeretik, ha ülnek rajtuk? Én ebben sose vagyok biztos, ezért se szeretek hátasokon utazni, de hát tevézni muszáj volt. Rengeteg szelfi készült.

Amikor visszaértünk a kincstár elé, egy őr le akart minket szállítani, mert kezdődött a Petra by Night műsor, és már kirakták a gyertyákat, papírzacskóban. Hogy a tevék összerondítják. Jó, de a tevék akkor is kint parkolnak, nem mindegy, ül-e rajtuk valaki, amikor kivezetik őket? - érvelt 12 éves kalauzunk. De.

Így festett a kivezető kanyon teveháton. Őrünknek abszolút igaza volt, Shakira tényleg az összes zacsit megpróbálta fellegelni, gyertyástul.

Mire kiértünk, már minden bezárt, így máshol kellett kaját keresni, de előbb be akartunk csekkolni a szállodába. Ezzel akadt egy kis gond, mert hivatalosan Wadi Musában voltunk, de ez a nevével ellentétben nem egy romantikus sivatag, hanem egy dugig beépített kisváros gyakorlatilag összenőve Petrával, ezért Queen és Lucy kijelentették, hogy nem maradunk ott. Az volt a terv, hogy másnap megyünk át Wadi Rumba, ami viszont már megbízhatóan nomád. Ehelyett nagyjából eldöntötték, hogy még aznap éjszaka. Itt több akadályt is el kellett hárítani. Először az arabok mentek be, rávenni a szállodát, hogy ne számolja fel a szállásdíjat (kártyaszámot ugyan nem kértek a foglaláskor, úgyhogy nem tudom, hogy csinálták volna), aztán beültünk egy... hát, magyar fogalmak szerint kebaboshoz (csak itt persze shawarmának hívják a kebabot, és sokkal finomabb dolgaik is vannak, amiben többnyire padlizsán és/vagy csicseriborsó van), és onnan próbáltunk szerezni egy beduin tábort, aki este 10-kor még felveszi a telefont. Utána pedig át kellett hajtani Ma'an megyén, amiről csak a jordániaiak tudják (meg most már én), hogy korábban a random emberrablásokról volt híres. Én meg nem értettem, hogy Habibi miért hajtott le konkrétan az útról ijedtében, amikor Queen cseverészve megkérdezte, hogy nyitott vagy zárt koporsót szeretne majd.

Hogy a booking.comon fellelhető beduin mennyire elképesztő, azt csak akkor vettem észre, amikor megérkeztünk Salman Zwaedh táborába (a parkolóig jött elénk kisteherautóval, onnan száguldottunk be idáig:)

Rengeteg ilyen tábor van, gyakorlatilag minden sziklafal mellé jut egy. Az egzotikumot nagyjából az adja, hogy a sátorfal azért vékony, kint homok van, este tüzet raknak és teát főznek, amibe kötelező csészénként 15 gramm cukrot rakni, másnap meg csapatjuk a sivatagban a kis platóssal. Amúgy van csempézett fürdőszoba, hosszabbító a telefonok töltéséhez (napelemek, naná!), rendes ágy és mobilnet. Szóval egy ilyen helyen töltöttük utolsó szerelmes éjszakánkat Habibivel. Ez egyébként úgy nézett ki, hogy először nyomatékosan, elhaló hangon megkért, hogy tudja, hogy ha álmos vagyok, az senkinek se jó, de maradjunk fenn egész éjjel, mert hogy. Ehhez képest egy óra után hortyogva elszenderedett a tűz mellett, amitől kicsit megkönnyebbültem.

Az a kis fehér piszok volt a jármű, a többi a táj. A gazda nyilván ismerte a járatlan utakat is, és szenvtelen arccal, bömbölő arab zene mellett driftelt, mi meg visítottunk a platón állva. Jó volt ez is, na. Még egy bazár is el van dugva a környéken, előtte a sziklába belefaragták Arábiai Lawrence-et, akárki is lett légyen az, a turistákért mindent!

Dél körül átruccantunk Aqabába, és persze ismét a Buffalo franchise-nál kötöttünk ki, újabb sörök és burgerek végett. Utána megpróbáltunk nekem kardamomos kávét és arrakot szerezni, előbbi sikerrel járt (frissen őrölték a kettőt együtt, én meg most a mélyhűtőben tárolom), utóbbi még a duty freeben is lehetetlen. Ramadán...

Ezután jött a mindenki részéről könnyes búcsú, a kötelező fél órás vegzálás a határon, majd egy pecsét az útlevelembe, a Jordániai Hásimita Királyságé...

Sok minden nem fért bele ebbe a posztba, az éjjel 2-kor a városban körbejáró kisdobos, aki felébreszti a jó muzulmánokat, hogy a böjt beállta előtt egyenek még valamit, a hofstedei dimenziók se fértek bele, a meccsnézés arab kommentárral se, meg az arabtanulásom fejleményei és szerteágazó indokai se, de biztos, hogy nem most láttam ezt az országot utoljára, úgyhogy les(z) még!

*Ja nem, de pár hónappal ezelőttig nem igazán voltam képben a műemlékek országszintű elhelyezkedésével.
**Most megint sznobnak hangzom, de nem nagyon tudok máshogy értelmezni egy ilyen országot. A buszról órákon át nem láttunk mást, mint sivatagot, kidurrant autógumikat mindenhol, beduin táborokat egy-egy traktorral (mi a csudát művelnek vele??) meg időnként egy kőfallal körbevett töküres telket. Azóta utánanéztem, és tudom, hogy ez a kifejezés már elavult, meg sértő, meg egyébként is, de értitek, miről beszélek, na.
***Az volt a feltűnő, hogy bárkivel megyünk, mindig mi vagyunk az őrült az autópályán, aki mindenkit levillog az útról.
****Otthon nincs Ramadán, egyébként ha láttatok valaha giccses, gyöngyházas, műanyag kegytárgyakat és tettétek fel a kérdést, hogy ezeket ki veszi meg vajon, na, ők.
*****Csak így fogom emlegetni azt, amikor egy idő után még a Queen is feladja, hogy tolmácsoljon, és csak hablatyolnak arabul.
******Közben elhaladtak a kusksurta (turisták kedvéért kitelepített konténer-rendőrörs) előtt, ahol Habibit kedvesen figyelmeztették, hogy errefelé izraelieknek veszélyes. Pedig ha láttatok már jóindulattal perzsa királyra, rosszindulattal nettó terroristára emlékeztető arcszőrzetet, na neki az van, csak rászokott, hogy Jack Sparrow-s copfokba fonja a szakállát (eskü nem én voltam), és ez meg állítólag zsidósan néz ki.