Beküldte Raya deBonel -
Már panaszkodik a Jóanyám, hogy alig blogolok, nem mintha nem beszélnék meg vele mindent részletekbe menően a Skype-on, de úgy látszik, szeretné, ha leendő unokája egyszer majd kényelmesen, egy helyen elolvashatná anyukája minden csetlés-botlását 2007-től kezdve.
Mostanában meglepően kevés a botlás, és még társasági életem is van, ez különösen fura. Egyrészről az első hollandos csapat aktívkodik, sörfesztivál, jazzkoncert, házibuli, minden második nap rám csörög valaki, hogy hozzak neki vágódeszkát az Ikeából, vagy hogy adjak kölcsön egy hálózsákot, szóval derűs kis kommunában élünk már. Meg itt van ez a fura jószág, akit saját kérésére Gaylord Fockernek, röviden GF-nek fogok nevezni. Ő egy alapvetően iráni származású, világszerte cseperedett kis ember, azt hiszem, pillanatnyilag a harmadik állampolgárságáért folyamodik, és akkor cuppant rám barátilag, amikor kiderült, hogy budapesti vagyok. Hirtelen karosszériást, szabót ÉS fogorvost kellett neki szereznem, úgy, hogy az utóbbi tíz évben egyiket se vettem igénybe. Amúgy szórakoztató alak, nagyjából S. úr itteni megfelelője, csak kicsit extrovertáltabb. Szóval mostanában feljárkálok a töküres lakásába, zacskós jégkockákkal hűtjük a bort, mint az állatok, és a párkapcsolatok elméletéről vitatkozunk (vak vezet világtalant, mindegy).
Az egyetemen pedig két világraszóló flamingós gyűrűt alkottam poliészter-műgyantából. Lány osztálytársaim csodájára jártak, mondván, hogy a férfi verziót csak melegek vennék fel, a fiúk viszont előítélet nélkül próbálgatták. A sajátomat eltörtem, és polírozni még nem volt időm, de lesz róla kép is.
És ami mostanában ébren tart, az egy nagyon klassz lehetőség, pont, amire szükségem lenne, hogy haza tudjak menni, de nem kiabálom el, főleg, hogy a bolgároktól kapott szemmelverés elleni karkötőm is megadta magát...