Vicissitudes

Röviden: elhoztam a lila tragacsot Hágából, egyedül vezettem 1400 kilométert részlegesen hóesésben, a végére kicsit megőrültem, jó volt.

Hosszabban: az ember mentálisan tényleg arra készül, ami történni fog. Általában amikor a leonbergihez vezetek 700-at, akkor a végére már agyhalott vagyok, amikor ketten mentünk Pestről Hágába, akkor is nagyjából 800-nál adtam át a volánt, most meg tudtam, hogy nincs kinek átadni, az útközbeni motel meg a gyengék mentsvára, az egyszerűen NEM játszik. Megállni csak pisilni, amikor a kocsiban még van benzin, dettó, NEM állunk meg, inkább kommandózunk vissza forgalommal szemben a pihenőhely parkolójából (ahova mindenki a tankolás UTÁN szokott beállni, mármint apu tankol és beáll, anyu meg a gyerekek meg rohannak pisilni, de hát esetemben nincs apu, nincs gyerek, éééén vagyok csak szemben a világgal) a kúthoz.

Így menet közben elmélázik az ember a német rendszámtáblákon (rendes népek lévén a városok szerint vannak megbetűzve, így az N és M betűsöket elégedetten le lehet hülyebajorozni, a BB (Böblingen, amiről két éve azt se tudtam, hogy létezik) és HRO (Rostock) jelűeknek meg lehet integetni. Duisburg környékén láttam egy DU CK-ot is. Meg volt egy-két vicces fuvarozócég, például a BAR-NUL Kft meg a BÖ-FI Transport, utóbbi szerintem nem magyar volt.

Ilyen eseménydús 600 kilométer után egyszer csak meglátom a táblát: Pralinen aus Fabrik, vagy valami ilyesmi, az lejött, hogy itt öt percen belül csokoládét árulnak. YOLO, gondoltam, és lekanyarodtam.

Ilyen a bolt, az elefánt mozog és beszél, akárcsak beljebb a fa és a manó. És tényleg jó áron normális csokikat adnak. Hoztam a leonberginek csípős gumicukrot, külön-külön szereti, úgyhogy hátha bejön. Mindenesetre megérte a kanyar.

Aztán mire beértem Magyarországra, nagyon szomorú lettem. Hogy egyáltalán mit keresek én bárhol máshol, amikor ez volna az én otthonom, hangsúly a feltételes módon, mert nem az, mindenkinek megvan a saját élete nélkülem, család, vagy legalább egy pasi, nekem meg az se itt van, összességében darabokra vagyok szórva Európában, és ez már több volt, mint amennyit el tudtam volna viselni, és az jutott eszembe, hogy üvölteni kéne*, de nem tudtam. Előkerestem a Manu Chao CD-t, de nem találtam rajta a Desaparecidót ("quando me buscan nunca estoy, quando me encuentran yo no soy..."), aztán beraktam PASO-t, de egyszer csak megszólalt Harcsa Veronika, na és akkorra már Pest megyében voltam, és bejött a Petőfi. Mit tesz isten filmzenei toplista volt, és hamarosan vidáman üvöltöttem, hogy Eeeeeeeye of the tiger, My heart will go ooooon, Don't wanna miss a thing és hasonlókat.

Kábé úgy voltam, mint Arthur Dent a Viszlát, és kösz a halakat-ban, megérkeztem a sötét autópályán, belopóztam a házamba (jó, döglött macska nem volt, Jóanyám jóvoltából**), kapcsolatba léptem a környező elmékkel (jó, Skype-oltam a leonbergivel és írtam pár sms-t), majd lezuhanyoztam és elaludtam, mint akit fejbe vertek. Most meg próbálok estére összeszervezni egy kocsmatalit, szóval a történeti hűségre törekvés fennáll.

*Nem saját ötlet, a Lavina című filmből van, ajánlom mindenkinek egyébként, aki párkapcsolatban él.
**Ez nem azt jelenti, hogy nélküle lett volna, de nem, a könyvben viszont volt, és azt akartam mondani, hogy nálam nem volt.