A tetovált lány

Hát nekem aztán biztos nem lesz. Hát... egyeseken jól néz ki, miért ne, majd ha találok egy mintát... A FRANC EGYE MEG, HOGY A SZŐNYEG A HÁZI RABSZOLGA, TETOVÁLÁST AKAROK!

Ez nagyjából tényleg így zajlott le a fejemben. És ekkor beugrott, hogy 13 éve előttem van az egyetlen jelkép, amit érdemes, mert annyira én vagyok, mint a Micsoda anya! című épületes ifjúsági irodalomban, ahol a tízéves azzal indokolja, miért varratta magára az anyja a volt pasija nevét annak ellenére, hogy ez köztudottan hülyeség: mert a szívébe is ez a név van írva, és azt senki nem tudja kitörölni. Hát így lett nekem két szárnyam, három karikával.

A Szőnyeg nélkül sose csinálom meg. Neki már hét van, vagy ahogy nézzük, 10, és abból 4 az ujjain. Mindegyiket imádja, még azt is, amelyik a naptól foltosan gyógyult. Mondjuk az összhatás kissé átgondolatlan, meg az ujjain lévő indián szimbólumokról is kiderülhet, hogy azt jelentik: jávorszarvashere roston, de legalább ő meg tudja ítélni a referenciafotók alapján, hogy melyik stúdió a fain Valparaísóban.

A Couchsurfingen kérdeztem rá, és kaptam is egy tippet, amit a Szőnyeg is lelkesen jóváhagyott. Múlt csütörtökön indítottam be a gépezetet egy Facebook-üzenettel. Erre azt felelték, hogy se időpontot nem adnak, se a vágyaink nem érdeklik őket, amíg nem kapnak előleget. Ezt persze hogy, utalással.

A chileieknek van egy RUT-nak nevezett adószámuk, amivel a helyi OTP-nél számlát is nyithatnak, ekkor számlaszámként is funkcionál. Rá is szorul a jónép, nem igazán onlájnbankozós egy ország, viszont a RUT-ját mindenki tudja fejből, mert még egy buszjegy megvásárlásához is kell. Na de hogy egy ilyen szám hogy viszonyul az IBAN-hoz, azt nem csak, hogy nem tudom, de kedvem se volt kideríteni, mivel pont annyi munkanap alatt ért volna oda az előleg, mint amennyi a reménybeli nagy napig hátravolt. Maradt a Paypal, azt mindenkinek lehet küldeni, akinek e-mail címe van, és pár perc alatt odaér. Velem egykorúak a srácok, gondoltam, sikerül, továbbküldtem a Paypaltól kapott levelet meg minden. Semmi.

Megérkeztünk Valpóba hétfőn, én meg ragaszkodtam hozzá, hogy kiállhassak egy kb. 40 fős sort az OTP-ben (nem túlzok. A padlóra fel volt festve a sorban állás kívánatos kacskaringója. Az jutott eszembe, hogy ha ez mindig ilyen, ugyan miért nem csinálnak valamit azon túl, hogy van külön sor nyugdíjasoknak, de a Szőnyeg látta, hogy odakint meg-megállnak a katasztrófaturisták, tehát lehet, hogy mégse annyira mindennapos). A befizetés maga fél perc alatt megvolt, viszont ezután minden várakozással töltött pillanat óráknak tűnt. Kedd éjszaka válaszoltak, hogy akkor mikor, de persze mi már aludtunk.

Szerdán aztán megmakacsoltam magunkat, és elindultunk Viña del Marba, ha mást nem, visszaszerezni a pénzt. Na de a drága, kizsákmányolt chilei diákok is mikor tüntetnének, ha nem ilyenkor, az úristenüket nekik, úgyhogy a félórás metrózás helyett egy kétórás mikrózás (a kisbuszokat hívják így, de hőmérsékleti szempontból is találó) következett. Ja és közben üzengetett a hely, hogy megjött a pénz, mikor mennénk, de amilyen hatékonysággal folyt a kommunikáció, chilei tartózkodásom alatt nem ütöttük volna nyélbe a boltot.

Nagy nehezen befogtuk őket (egy kizárólag fodrászatokat és tetoválószalonokat felvonultató plázában, naná), és beestünk. Hát sajnos mára nehezen tudnának időpontot adni. Erre előjött belőlem az anyám, a Szőnyeg csak nézett, hogy a szokásos mögébújás és félénkség helyett hogy elértem, hogy foglalkozzanak velünk. Pont annyi időt hagytak, hogy együnk valamit (ez ajánlott is, sajnos sörözni viszont nem, pedig pont olyan idő volt) és jobb híján egy használtruha-boltban beszerezzünk pár kényelmes, laza felsőt.

És elénk rakták a mintát. Én a filmből kifotózott, nagyon vacak képet vittem, olyan élethűen rajzolta meg a művész, hogy szólnom kellett, annyira azért ne legyen csálé. Aztán volt időm gondolkodni, míg a Szőnyeg magára varratott csuklóból egy fenyőfát (ő tudja), meg a vállára a "So it goes." Vonnegut-idézetet. Közben odakint nem csak a diákok, hanem a Cruz Verde gyógyszertárlánc alkalmazottai is verték a tamtamot, illetve fújták a vuvuzelát ütemesen. Ez már csak azért is idegesítő volt, mert az egész országban valahogy aránytalanul sok a patika, és itt konkrétan minden sarkon Cruz Verde volt. A bűnük egyébként annyi, hogy jutalékos rendszerben dolgoztatnak, ami tényleg hülyeség, főleg a pénztárnál díszelgő "Ne gyógyszerezze magát saját szakállára, forduljon orvoshoz!" felirat fényében, de a kapitalista énem megint azt mondja, nem kötelező ott dolgozni, majd ha nem találnak embert, változtatnak. Ehhez képest pár órával később mosolyogva szolgáltak ki minket is.

Na de vissza oda, hogy a kezemre átviszik a minta körvonalait. A mester (aki amúgy Elilien névre hallgat, de a megjelenése közel sem ennyire tündés) hálistennek nem volt akkora idióta, mint aki a köldökömet szúrta, és előre szólt, hogy most csinál egy pontot, a miheztartás végett. Az még oké is volt. A Szőnyeg éljenezni kezdett, ugyanis ha nem akarok egy fél tollat hordani az alkaromon életem hátralévő részében, akkor ezt már végig kellett csinálnom.

Igazából nem rosszabb az egész, mint amikor jól lehorzsolja az ember a könyökét. A hosszabb vonalaknál már kicsit ég, meg néhány ponton a harmadik árnyékolásos körnél a bőröm kifakadt, ami a dolog jellegéből adódóan pirosan manifesztálódott. De semmi komoly, bár ahogy kinéz, az kábé olyan, mintha egy golyóstollal árkot szántanának az ember bőrébe. Pedig inkább varrógépre hasonlít a tű működése.

A végeredmény nagyon tetszett, csak a feketeleves ekkor jött: 4 napig 4 óránként hideg vizes lemosás, papírtörlővel szárítás, Bepanthol kenőcs, folpack (nem vicc). Se alkohol, se cigi (füvezni szabad). Az még a kisebbik rossz volt, hogy a fegyelmezetlen Szőnyeg mellett alkoholmentes sört inni terremoto koktél helyett az a kínszenvedés magasiskolája, de a 4 napba egy 25 órás buszozás és néhány kirándulás is beleesett. Még szerencse, hogy a dolgoknak van ergonómiája: a papírtörlős tekercsbe belefér a fólia, abban pedig pont megakad a kenőcs.

Ennyit a gyakorlatias megfontolásokról. Az a fura, hogy miután dühömben eldöntöttem, hogy ezt akarom, majdnem mindegy volt, hogy hogy sikerül. Kicsit úgy éreztem magam, hogy felőlem nyolcjegyű számot is tetoválhatnának rám, az a lényeg, hogy én döntöttem, és nem is fogom megbánni. De szerencsére még szép is. Előzetesen csak a leonbergi látta a tervet, de ő meg elfelejtette, hogy hova lesz, és most már meg kell lepnem. Ha ezek után Jóanyám még hajlandó egy asztalhoz ülni velem, már megérte!