Beküldte Raya deBonel -
Néha csak úgy... elfelejtem, hogy mit akartam írni.
Biztos nem is volt annyira fontos. Mostanában semmi sem az. Ha a manduláid között kifelé-befelé egyformán nehezen fér át bármi is, átértékelődik az élet: egy toroköblögető lötyi sokkal csábítóbbnak látszik, mint akármilyen étel.
Persze azért az élet megy tovább. Annyi azért kifért a torkomon, hogy "Hat kettes!" meg hogy "A hatosra kérek még egy nagy teát!". Gondoskodó jó emberek pedig hajlandónak mutatkoztak sms-ben kommunikálni velem.
Úgy volt, hogy táncolni megyünk utána, mert szegény Mariannak kimaradt a szilvesztere. Így vagy úgy elterjedt, hogy kárpótolni fogjuk érte. Én úgy is voltam öltözve (kívül-belül megtépázott nyakamat fehér selyemsál védte, de nagyjából ennyi volt rajtam a szolidság), de hiába pedzegettük Nofrával, hogy merre is van valami jó, végül győzött a szokásos mensás lustaság, és beültünk egy sörözőbe zsiráfot szelídíteni. Csapot vertünk a nyakára és kiszívtuk a szaftját.
Körben négy tévén ment a pankráció, vitorlásverseny, hómotor, díjugratás, alig bírtam levenni a szememet róla. Minek tesznek ennyi tévét oda, ahova állítólag beszélgetni mennek az emberek?