Nem ölök szárnyas állatokat százszámra. Mindig.

Azt hiszem, ez az a típusú probléma (az alkoholizmussal, az anorexiával és a fertőző nemibetegséggel együtt), amiről csak akkor beszélünk, amikor már túl vagyunk rajta. Még mielőtt bárki félreértené: a zárójeles háromból eggyel volt dolgom, azzal is csak érintőlegesen... na, nem mintha ezzel sokkal jobb helyzetbe hoztam volna magam. Szóval az a nyugtalanító oldala ennek az őszintétlen világnak, hogy egy csomó embertársunk hurcol magával/ban olyan problémákat, amikről még a barátai sem értesülnek, de ami nagyobb baj, azok sem, akik konkrét megoldással tudnának szolgálni. 

Büszkén jelentem, én megtörtem a hallgatást, és a mai kabingyűlés után ott maradt kollégáknak elárultam, hogy a lakásomban állatok vannak. Sok állat. Holnap meg jön egy couchsurfinges Szingapúrból. Oké, hogy azok mindent megesznek, ami mozog, de biztos vannak határok. Ismeretlen eredetű, a muslinca és a légy kereszteződésének látszó szárnyas állatokat szerintem még a legelvetemültebb ázsiaiak sem fogyasztanak. 

Lényeg a lényeg: a pár hét alatt, amennyit a lakásomban töltött a flotta, nem tudtam kiismerni a szokásaikat. Jöhettek a szemétből, de ha levittem, másnapra megint ugyanannyian voltak. Jöhettek gyümölcsökből, de azok cserélődnek, illetve volt 5 olyan nap, amikor egy árva gyümölcsöt nem hagytam elöl, és mégse pusztultak ki. Ráadásul nem lehetett mintázatot felfedezni abban sem, hogy hova telepszenek le. Kedveltek bizonyos, leginkább sarkokon lévő falfelületeket, de sokan voltak a hal formájú indonéz mécsestartóban, a tükrön és a vizeskancsón is. Hárman pedig bemásztak a sütő kijelzőjéBE. Azt hiszem, ekkor sokalltam be.

Én, aki azt is megtanácskoztam spirituális mentorommal (J), hogy mennyire terheli meg a karmámat, ha pirosra tapsolom a tenyeremet, ami minden csapásnál csak egyre-egyre pirosabb lesz. Én, aki komoly lelkifurdalást éreztem, hogy az ember gépi fölényével (porszívó) rontok a számbeli túlerő és a leleményesség ellen (enyhítő körülmény, hogy közben csodálattal adóztam a kis nyüveknek, volt olyan, amelyik úgy kapaszkodott a falba, hogy egész közel kellett tartanom a maximális szívóerőt is. És persze amikor lekapcsoltam, kirepültek a csőből. Ennek úgy vettem elejét (végét), hogy egy kevéssé kedvelt sapkámat belegyömöszöltem a csőbe és ráhúztam egy zsepis zacskót. Amelyik ebből kijön, azt elneveztem volna Houdininek, tényleg. 

Onnan nem jött, viszont jött máshonnan. Úgyhogy tegnap este döntést hoztam. Pedig aranyosak voltak, messziről kerülték a kajámat és a teámat például. De az a sütős dolog picit sok volt. Felrémlett előttem a Múmia eurokrata verziója, és önkéntelenül rándult egyet a fogsorom (ahol, ugye, majd beszalad a kis nyű az arcomba). Már úgy köszöntem el tőlük, hogy élvezzék az utolsó estéjüket. Ma reggel utolsó istenhozzádot mondtam nekik, aztán bementem a boltba. 

Volt olyan rovarirtó, ami "repülő rovarok" ellen van, mit törődtem én a rendszertannal, repülni végülis repülnek. Ráadásul valami Chrysantemum-kivonattal hat, mégse mindegy, hogy ciánnal vagy bioméreggel ölöm meg őket, nem? Izgalomtól dobogó szívvel léptem be megszállt kis lakomba, és ész nélkül fújkodni kezdtem. Először. Kinyitottam a szemetest, mint egy kézigránátot beküldtem egy lövetet, aztán lecsaptam a fedelét. Lesben álltam a mécsestartó alatt, aztán megráztam. Meg ilyenek. 

Az utolsóknál már gourmet voltam. Addigra átvettem a pszichopata kéjgyilkosok jellegzetes fejtartását (becsszó nem azért, mert még mindig fáj a nyakam a fejenállástól), és egész apró fújásokkal kezdtem. Csak amíg a szárnyuk beleragad. Vergődik, kapálódzik, rájön, hogy ha kiszakítja magát, pont azt a szervét veszíti el, amelyikkel repülni tudna. Élvezettel néztem az őrlődést, de előbb-utóbb általában megkegyelmeztem, és fújtam rájuk egy embereset. 

Na, az a lényeg, hogy teljes a dics, a padló, a falak és a tükör tele habos pacnikkal, piros belű fekete állatokkal, és alighanem toxinokkal dús a levegő, de egyedül vagyok a lakásban. Nyert az, akinek kevesebb a lába.