Beküldte Raya deBonel -
Az ókori rómaiak kádban fekve vágták fel az ereiket, ellazulva, felmelegedve, kiázva. Amikor az ember százötven liter forró, bugyborékoló vízben fekszik, a lábujjai olyan messzinek tűnnek, megmozdulni olyan nehéz, hogy a depresszió tényleg sokkal csábítóbb lehetőségnek látszik. Azért ezek a frányák tudtak valamit az életről, lásd még vomitorium.
Jóapámnál a szivattyút parti-állásba is lehet kapcsolni, ez annyit jelent, hogy a nap bármely szakában álljon rendelkezésre annyi meleg víz, hogy bárki bármikor beájulhasson a kádba.
Tényleg van valami ebben a wellness-spa dologban, az embert elfogja az igény, hogy csodálatos teste legyen, amit nem kín(futó)padra vonni, verejtékeztetni és koplaltatni, hanem kényeztetni kell. A gonoszul erős vízsugarak, ha van mibe lyukat vájniuk, nem haboznak (tudom, képzavar) és vájnak.
Azt a fürdőszobát a belsőépítész is csajozáshoz teremtette: a kád egyértelműen két személyre szól, akik nagyjából bármilyen pozitúrát felvehetnek benne egymáshoz képest, a sötétbarna alsó csempézés diszkrét párkányban ér véget, ahol jó sok gyertya elfér, közte egy akkora is, hogy a fényénél lehetett olvasni. Természetesen Yann Martelt, ráadásul épp a tükrös kisregényét, amely után másképp néz az ember a sorozatgyártott tükrökre. Ezt a könyvet (A Helsinki Roccamatio család a tények tükrében) mindenkinek el kellene olvasnia. Kö-te-le-ző! De elkalandoztam a kádtól.
Mondjuk egy ilyen kádat is megszavaznék minden családnak a két szoba, három gyerek, négy kerék mellé. A legtöbb magyarnak mindegyikből pontosan egy hiányzik. Ebbe most ismét ne menjünk bele.