Beküldte Raya deBonel -
Nem gondoltam, hogy ilyet is fogok írni, de azért nagyon jó mensásnak lenni, mert mindig eszébe jut valamelyiknek valami őrültség. Egy amerikai tagtárs például, akit Renóban az utolsó estén ismertem meg ( jobban mondva pirkadatkor, amikor lefeküdni már nem volt értelme, ezért ettünk), ma ilyesmit posztolt:
"Örülök, hogy nincs tele a falam szomorú dolgokkal. Persze emlékeznünk kell azokra, akik megvédtek minket, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy miért csinálták. Éljünk tovább és csináljunk jó dolgokat. Veled milyen jó dolgok történtek 11 év alatt? Házasság, gyerekek, munka? Dicsekedjetek egy kicsit. Ma pozitív dolgokról akarok olvasni".
Szerintem zseniális ötlet. Hosszasan sorolta mindenki, hogy miket csinált (egyetemet végzett, ledoktorált, házat vett, eladta, szerelmes lett, kiszeretetett stb). Nagyon sok vargabetű rajzolódott ki: elkezdtem egy doktorit, nem volt jó, váltottam, most jó. Vettem egy házat, eladtam, vettem egy olyat, ami tetszik. Hozzámentem életem szerelméhez. Végül nem jött be, de ő és a gyerekek iszonyú fontos dolgokat tanítottak nekem.
A másik meg, hogy 11 év alatt mindenki (főleg egy mensás) csinál valami érdemlegeset, amire büszke lehet. Ha nem, akkor súlyos gáz van. Ennyi idő alatt már tuti, hogy semmi se maradt meg a korábbi tested sejtjeiből! Talán a gondolataidból se sok. Ami engem illet, ma azt kaptam meg, hogy aki elkezdte a blogomat írni, az egy idegen hozzám képest. Hát még ha 11 évvel ezelőtt kezdtem volna!
Akkor én éppen vívni voltam. Tehát kedd volt (csütörtökön is jártam, de akkor más órák voltak előtte). Ernő bá viharzott be a terembe, hogy "lebombázták New Yorkot". A lánya épp ott volt (nem lett baja, Ernő bá azóta meghalt). Aztán hazamentem és a CNN-t néztem. Még a naplómba is beleírtam, hogy "America under attack", de napokig fogalmam nem volt róla, ki az a Bin Laden. Később találtam egy Nostradamus-idézetet: "A nagy víz másik oldalán alászáll két nagy madár, s a királynő, kinek keze tüzet tart, s trónja vízből emelkedik, látja, ahogy a két ördögi torony leomlik". Kiraktam az osztályban a faliújságra, de nem váltottam ki vele nagyobb visszhangot, mint amikor az osztályfőnök által írt kirándulási beszámolókban kijavítgattam a vesszőhibákat.
Szóval hogy én mit csináltam 11 év alatt? Kikerültem végre abból az átok iskolából, amit utáltam (jó, könnyebb úton: leérettségiztem), közben megalapítottam a kalózklánt (mert, akárhogy is, de az én ötletem volt). Megtanultam spanyolul és franciául, autót és motort vezetni, tolmácsolni. Bolyais és mensás lettem, szerelmes lettem, ha jól számolom, négyszer, lediplomáztam háromszor (kitüntetéssel!), letettem öt nyelvvizsgát (na jó, nyolcat, angolból sok kellett), voltam kétszer külföldön ösztöndíjjal, utaztam 3 kontinensen (jó, ezt most egy év alatt megteszem, de ez más, idén világvége van), részben felnőttem, részben sose fogok. Meghaltak a kutyák, vettem egy nyulat. Nyertünk tutajversenyt. Bekerültem Brüsszelbe. Voltam Margitos, jártam vívni, síelni, jógázni, táncolni, futni, tanultam énekelni és rajzolni, ja és lettek ellenségeim. Írtam, rengeteget, és néhány egész jót. Volt két OKTV-döntőm, megismertem Manu Chaót, és gyakorlatilag az összes embert, aki most számít (na jó, a szüleimet kivéve).
Hát dióhéjban ennyi. És a mai nap tényleg a jó híreké, Szöszke megtudta, hogy mégis kifizetik a londoni nyelvtanfolyamát, nekem meg lett lakásom.