Beküldte Raya deBonel -
Átok ül rajtam. Az egyik lakótárs (a turmixos) mindig akkor kel, amikor én, a másik (a rámkopogós) mindig akkor zuhanyozna, amikor én. De legalább ma nem szórakozott velem az időjárás, nem húzta el az orrom előtt a napsugaras mézesmadzagot: már reggel szemerkélt az eső.
Nem hiába vettem feketét: a lépcsőházban megint a harmadikon lakó macska üdvözölt. Először fújt, aztán nekiállt gerilla módjára dörgölőzni. Felnyaláboltam (amennyire én egy macskát meg tudok fogni, értsd: a hóna alatt, az ujjaimat el a szája hatósugarából, és jól szorítani: nyulas tapasztalataimból tudom, hogy nem olyan törékenyek az állatok, mint ahogy kinéznek) és felcipeltem két emeletet, de senki nem volt otthon. Következő probléma: hogy veszem rá, hogy legalább az ingatlan területén maradjon? Amúgy szép dög: sűrű, tömött, fehér-szürke foltos bundája és kék szeme van, nem venném a lelkemre, ha az utcán pusztulna el.
- Maradj! Ül! Itt marad! Rossz cica! Ja, te nem tudsz magyarul. Reszt! Ászié-toá! Reszt iszi! Bon sáton (sátán...).
Erre se nagyon reagált, majd - az Alfitól már megismert technológiával - tekergőzni kezdett a lábaim körül, miközben lefelé csattogtam. Finoman érzékeltettem vele, hogy ez a fajta viselkedés nem támogatott (a cipőmről majd le kell kefélni), mire a korláton kezdett lengőgyakorlatokat végezni. Konkrétan rám hozta a frászt. Gyalogkakukk is nagyon tetszett neki (ebből nem eszel!), és már éppen dolgoztam a stratégiát kifelé, hogy mi lesz, amikor kinyílik majd az ajtó... amikor kiderült, hogy őkelme mégsem akkora vitéz. Amint az első természetes fénysugár a lépcsőre vetül, épp annyira menekült fel, hogy a szeme kísértetiesen irizálni kezdjen a sötétben. Van érzéke a thrillerhez.