Top 5 módszer, amitől végzetileg indokolva érezném felszedetésemet

1. (ezt a helyet tartsuk fenn szegény végzetnek, ha már ennyi szó esik róla)

2. Helyszín: utca. Szembesétál. Nézzük egymást. Olyannyira egyértelmű, hogy meg akar szólítani, meg én is őt, hogy amikor egymás mellé érünk, megtorpanunk, és egyszerre szólalunk meg. Abbahagyjuk, bocs, és aztán megint egyszerre folytatjuk. 180 fokos fordulat. Mehetek veled? Persze. És elkezdünk úgy beszélgetni, hogy kívülállónak baromi unalmas lenne (a közeli barátok mindig totál unalmas apróságokról beszélgetnek), csak azért remeg a gyomrunk, mert még sose láttuk egymást. 

3. Helyszín: állatorvos. Először heherészve elnézést kér, amiért a nyula éppen meghágja az enyémet. Aztán én kérek visítva röhögve elnézést, amiért az én drága kis Atom úgy megsuhintotta lovagot a hatalmas hátsó tappancsával, hogy a fal adta a másikat...

4. Helyszín: tömegközlekedés. Tényleg tömeg, arctalan, hangtalan, mindenki a saját zenéjébe zárkózva. Csak ő meg én nézünk össze. Eddig lóf@sz! Most odajön, és gesztusokkal (istenem, ha még jelnyelven tenné...) megkérdezi, cserélünk-e zenét az utazás erejéig. Ráállok, leakasztom a fülemről a Sennheisert (istenem, ha még neki is olyanja lenne...), fülemre teszem az ő fülesét, és... ugyanaz szól benne, mint az enyémben. 

5. Helyszín: szervíz. Összecserélik a kulcsunkat (note to self: ne hordjál rajta plüssállatkát!). Zavartan visszacseréljük, aztán kimegyünk, és rájövünk, hogy a motorunkat is összecserélték (note to self: NE fújass rá virágokat meg nonfiguratív tetkót, és ha már itt tartunk, NE Viragót vegyél, hanem valami férfiasabbat).